Szülő- gyermek kapcsolatok veszteségei és gyászfolyamatai -II.rész-

Az előző bejegyzésemben már górcső alá vettem a szülői veszteségek közül a „tökéleten szülői kép”, a „szabadság” és a kontroll elvesztését. A lista sajnos nem ilyen rövid. Nézzük hát, milyen veszteségek jellemzőek a szülő- gyermek kapcsolatokban!

Szülői veszteségek:

  • Tökéletes szülői szerep elvesztése
  • Megálmodott, elképzelt tökéletes gyermek képének elvesztése
  • „Szabadság” elvesztése
  • Anyagi „veszteségek”, avagy a jó befektetés
  • Kontrollvesztés
  • Bizalom, önbizalom elvesztése

Gyermeki veszteségeink

  • Tökéletes szülőről alkotott álom elvesztése
  • Tökéletes gyermeki elvárásnak való meg nem felelés
  • Gyermeki érzések, veszteségek elbagatellizálása
  • Tárgyi veszteségek
  • Bizalomvesztés, ősbizalom elvesztése
  • Biztonságérzet elvesztése, avagy a szülő mindenhatóságába vetett hit elvesztése

A következő veszteség, amit megvizsgálunk, kicsit kétértelmű lehet, ez nem más, mint az:

  • Anyagi „veszteségek”, avagy a jó befektetés

A gyermeknevelés elképesztő mértékű anyagi terhet ró a szülőkre. Ha csak a legszükségesebb kiadásokat is nézzük, azok is általában a legtöbb család számára valamilyen egyéb lemondással járnak. Persze ennek mértéke családonként eltérő a gazdasági helyzetüktől függően. Van, aki luxus nyaralásokról vagy tárgyakról mond le. És sokan vannak, jóval többen, akik a számukra szükséges dolgokról mondanak le gyermekük javára.

Ezekre a kiadásokra befektetésként is lehet tekinteni, melyeket a gyermekbe, a gyermek jövőjébe fektetünk be. Ennek ellenére teljesen természetes érzés az, ha időnként szomorúan gondolunk arra, hogy mit vehetnénk, tehetnénk abból a pénzből, melyet csemeténkre költünk el.

Napjainkban, amikor a közösségi felületek tömve vannak képekkel, videókkal mások tökéletes életéről, nyaralásokról, luxusautókról és minden földi jóról, akkor sokan érezhetik úgy, hogy túl sok mindenről kell lemondaniuk. Sajnos egyre többször tapasztalható az is, hogy fiatalok amiatt nem szeretnének gyermeket vállalni, mert inkább ezekre anyagi előnyökre fókuszálnak, vagy esetleg félnek attól, hogyan fognak tudni gondoskodni gyermekük anyagi biztonságáról.

Egy biztos, a csemeténk nem attól lesz boldog, hogy mindent megveszünk neki, azonban az egészséges, élményekkel teli élet is megterhelő lehet a család pénztárcájára nézve. Ennek elfogadásában sokat segíthet az a meggyőződésünk, hogy a gyermekünk fejlődésébe, egészségébe befektetett pénz meg fog térülni.

  • Bizalom, önbizalom elvesztése

Minden egyes alkalommal, amikor megkérdőjelezzük azt, hogy „elég jó szülők” vagyunk-e, akkor erősen sérül az önbizalmunk. Persze ezzel nem azt szeretném mondani, hogy ne vizsgáljuk felül időnként a szülői szerepünket, módszereinket, hogy ne próbáljuk folyamatosan fejleszteni magunkat. Azonban azzal, ha gyakran megkérdőjelezzük minden lépésünket, csak a bűntudatot és lelkiismeretfurdalást erősítjük magunkban, ami inkább leblokkol, mintsem előrébb visz minket saját magunk és gyermekünk működésének megértésében. Nem beszélve arról, ha önbizalom hiánnyal küzdünk, akkor a gyermekünknek is ezt a mintát adjuk tovább. Fontos tehát, hogy megerősítsük magunkban a szülői szerepünk fontosságát, és megkeressük azokat a pontokat, amik horgonyként szolgálhatunk a gyermeknevelés iszapos homokjában.

Szülőként a bizalmunk gyakran sérülhet -ha a gyermekünkről van szó- az oktatási, az egészségügyi, illetve a társadalmi rendszerrel szemben. Ki ne érezte volna legalább egyszer azt, hogy gyermeke egészségügyi panaszait, problémáit nem veszik komolyan az orvosok? Sajnos gyakorta megesik, hogy nem csak nem vesznek komolyan minket szülőként, de még a gyermekünkkel való kommunikációban is akad némi kivetnivaló az egészségügyi dolgozók részéről. Sokakban már a gyermek születésekor sérül a bizalmuk az egészségüggyel szemben, ami beteg, sérült gyermek esetén még inkább súlyosbodhat.

Az oktatási rendszerrel, a pedagógusokkal szemben is kialakulhat egy bizonyos fokú bizalmatlanság. Sajnos a rendszer sok esetben nem a gyermekek érdekeit szolgálja, amivel szemben a szülők -és sok esetben a pedagógusok is- teljesen tehetetlenek.  Amikor a gyermekünket mások gúnyolják, kiközösítik vagy bántják, a társadalomban is csalódhatunk. Sokszor ezeket a veszteségeket sokkal nehezebben éljük meg, mintha velünk történnének meg ezek az esetek.

Fontos tisztázni azonban- legyen szó akár az önbizalom, akár a bizalom elvesztéséről-, a gyermekeink tükörként fognak működni, és a későbbiekben a rossz tapasztalat miatt nehezebben fognak ők is megbízni másokban vagy a saját képességeikben.

  • Megálmodott, elképzelt tökéletes gyermek képének elvesztése

A következő veszteség a tökéletes szülői képnek a másik oldala, ez pedig a tökéletes gyermek képének az elvesztése. A legtöbb szülő, amikor felvetődik ennek a veszteségnek a súlya, azonnal védekezésbe kezd, hogy ez bizony őket nem érinti. Nem szeretjük beismerni azt, hogy bizony a gyermekünk nem minden tekintetben olyan, amilyennek elképzeltük, és bizony nem tud megfelelni minden elvárásunknak. Szeretünk tiltakozni, hogy bármilyen is a gyermekünk, mi mindennél jobban szeretjük, és elfogadjuk úgy, ahogy van. Ezt nem is szeretném megkérdőjelezni. Azonban nem vétek beismerni azt, hogy a gyermekünk sem tökéletes, és neki is vannak hibái. Persze végtelenül szomorú lenne, ha emiatt nem szeretnénk őket. Azonban az is teljesen természetesen, hogy veszteségként éljük meg, amikor ezekre a tökéletlenségekre fény derül.

Rengeteg szülő számol be hatalmas lelkiismeretfurdalásról amiatt, hogy elszomorodtak, amikor kiderült gyermekük neme. Másra számítottak, nem fiút, hanem lányt, vagy fordítva szerettek volna. Emiatt rosszul érzik magukat, hiszen a társadalom elvárja, hogy mindenki kitörő örömmel fogadjon bármilyen nemű gyermeket. Hiszen a lényeg az, hogy egészséges legyen. Természetesen ez a legfontosabb, de nem rossz szülő az, aki csalódást érez a gyermeke neme miatt. A probléma ott kezdődik, ha a gyermek megszületése után sem tudja elfogadni a gyermek nemét, és az eredeti elképzelései szerint neveli a gyermekét. Sajnos gyakran lehet találkozni azzal, hogy a lánygyermekeknek rövidre vágatják a haját, fiús ruhákba öltöztetik, és fiús hobbikat választanak neki. Viccesen rendszeresen meg is jegyzik a gyermeknek, hogy de hiszen mi fiúnak terveztünk. Bele sem gondolnak ezek a szülők abban, micsoda sok esetben gyógyíthatatlan károkat okoznak a gyermek személyiségfejlődésében.

Ezen szélsőséges esetektől eltekintve a gyermek lelkében nem tesz kárt az, ha a szülő csalódást érez, amikor kiderül, nem az előre megálmodott nemű gyermeke fog születni. Egészséges esetben ennek ellenére meg fogja adni a gyermekének a megérdemelt szeretetet és egészséges törődést.

A gyász gyakran ambivalens érzések -egymásnak ellentmondó érzések- összesége. Tehát normális az, ha mindamellett, hogy rendkívül nagy szeretettel várjuk a kisbabánk érkezését, érzünk némi szomorúságot, csalódottságot, akár dühöst is a körülményekkel kapcsolatban.

Nagyon sok esetben nem súlyosan sérült, beteg gyermek születése esetén is elvárás a szülővel szemben az, hogy csak boldogságot érezzen, hiszen „Lehetett volna nagyobb baja is a babának”. Szerencsére egyre elfogadottabb az a nézet, hogy a beteg, sérült gyermeket nevelő szülőknek bizony erős gyászfolyamatokkal kell szembe nézniük. Azonban sajnos sokan még mindig ferde szemmel néznek azon szülőkre, akik mertek beszélni valódi érzéseikről.

Minden gyermek saját tempójában fejlődik, kezd el járni, beszélni, lesz szobatiszta. Más képességeik vannak a tanulás, a szociális beilleszkedés, a művészeti és az intellektuális területeken. Más és más érdeklődési körrel rendelkeznek. Talán gyermekünket egyáltalán nem érdekli az a szabadidős tevékenység, amiért mi oda vagyunk. Esetleg valamelyik fejlődési lépést megkésve kezdi el. Az is megtörténhet, hogy tanulmányi eredményei nem érik el az általunk elvárt szintet. Esetleg az EQ-juk vagy IQ-juk területén érnek el alacsonyabb „eredményeket”. Egy biztos, nincs egyetlen olyan gyermek, aki egész életében mindent a szülői elvárásoknak megfelelően fog teljesíteni, aki minden szituációban úgy fog viselkedni és reagálni, ahogy mi megálmodtuk. Lehet, hogy az érdeklődési köre, a tanulmányi eredményei a céljai nekünk tetsző módon alakulnak, azonban egy napon olyan párt választ magának, hogy felháborodva tekintünk a választására. Bármi is legyen a csalódásunk oka, meg kell értenünk azt, hogy egy bizonyos mértékig ez teljesen természetes és normális reakció. Érezhetünk keserűséget, dühöt, csalódottságot, szomorúságot vagy bármit mindaddig, amíg ezen érzésekre adott reakcióinkkal nem okozunk kárt gyermekünk életében és lelkében. Gyermekünknek egyedi és saját személyisége van, mely nem fog az elvárásainknak megfelelően alakulni mindig. Ha túlzottan elakadunk gyermekinkkel kapcsolatos veszteségeink feldolgozásában, az a későbbiekben akár megfelelési kényszert is okozhat gyermekünknek.

Ha a mi életünkben is jelen van a maximalizmus vagy a megfelelési kényszer, akkor nagy a valószínűsége -persze nem minden esetben igaz- annak, hogy a gyermeki szerepünkben mi is úgy éreztük, hogy nem tudtunk megfelelni szüleink -sokszor irreális mértékű- elvárásainak. Ha túl gyakran halljuk vagy érezzük azt, hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyennek a szüleink vártak minket, vagy hogy nem vagyunk tökéletesek, akkor komolyan sérülhet az önbecsülésünk. Természetesen a másik szélsőség sem egészséges a gyermek egészséges személyiségfejlődése szempontjából. Ha egy gyermek mindig azt hallja, hogy ő mindenben tökéletes és fedhetetlen, akkor súlyosan erősíthetjük benne a nárcisztikus jegyeket.

Egy biztos, el kell fogadnunk azt, hogy gyermekünk soha nem lesz tökéletes, mint ahogy mi sem leszünk soha tökéletes szülők, és a kapcsolatunk sem lesz soha tökéletes. Ennek ellenére a szeretetünk iránta mindennél erősebb lehet, amit érzünk iránta még lehet mindennél erősebb, akkor is, ha néha negatív érzések is megjelennek a szívünkben. Kezdjük el feldolgozni ezen veszteségeinket annak érdekében, hogy minél rendezettebb és kiegyensúlyozottabb kapcsolatot tudjunk gyermekünkkel ápolni, és egészséges lelkületű és önbizalmú felnőttek válhassanak belőle!

Ami pedig még ennél is fontosabb, hogy meglegyen a lehetőségük egy boldog életre és boldog felnőttkorra.

Természetesen a gyermek-szülői kapcsolatok legfájdalmasabb gyászfolyamata, ha elveszítjük magát a kapcsolatot vagy a szeretett személyt. Ebbe beletartozik a gyermek vagy szülő halála, de az is, ha valamilyen konfliktus, nehézség, külső tényező (pl.: háború, gyermekrablás, stb….)következtében megszakad a kapcsolat.

Amikor egy szülőtől elveszi a halál a gyermekét, darabokra törik a szíve. A legtöbb szülő ebben a helyzetben elképzelni sem tudja azt, hogyan folytassa az életét, és hogyan fogja túlélni a következő éveket. Ilyenkor mindenkiben felmerül a kérdés, hogy valaha enyhülni fog-e fájdalom. Lesz-e olyan még, hogy a szívükben maradt űrt egy pillanatra elfelejtve, önfeledten tudnak még nevetni? Hogy egy gyermekükről készült fénykép nem csak maró könnyeket, hanem boldog emlékeket is felszínre hoz? Hogy egy gyermekükkel egykorú csemetére nézve, ne csak arra tudjanak gondolni, hogy a gyermekük már ezeket az új élményeket sosem élheti át, hogy soha nem fog elballagni, munkába állni, családot alapítani, utazni a világ körül, elérni a céljait és álmait, hosszú, boldog és egészséges életet élni? Hogyan is lehetne pótolni azt a hiányt, ami egy gyermek elvesztése után marad? Egyáltalán miért is hisszük, hogy egy szeretett személy bárki mással pótolható vagy helyettesíthető? Hogy egy kapcsolat kicserélhető egy másikra? Hogy is lenne ez lehetséges, amikor minden ember, és ezáltal minden kapcsolat egyedi. Ha valakinek több gyermeke van, az pontosan tudja azt, hogy minden csemetéhez más és más szálak, emlékek kötnek minket. Mást éltünk át együtt, más tulajdonsággal rendelkeznek, és ezáltal más és más érzéseink lehetnek feléjük. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik vagy másik gyermekünket jobban szeretjük- bár ilyen is előfordulhat-, hanem azt, hogy pontosan ezek miatt az egyedi vonások miatt egyediek a kapcsolataink és ezáltal egyedi a gyászunk is, ha elveszítjük a kapcsolatot.

Nagyon káros intellektuális megjegyzés az- amit azonban sajnos sok szülő hall a rokonoktól, ismerősöktől, amikor gyermekük meghal-, hogy „Olyan fiatalok vagytok, lehet még másik.” vagy „Majd lesz másik.” vagy „Nem gondoltatok arra, hogy legyen másik gyerek?”. Hatalmas nagy fájdalommal és csalódottsággal szoktak beszámolni arról a szülők, hogy ezeket a „javaslatokat” már röviddel a gyermekük halálát követően megkapják. Kifejezetten igaz ez perinatális gyász -magzat elvesztése, vagy szülés körül bekövetkező csecsemő halál- esetén.

Sajnos vannak olyan szülők- bár szerencsére ez viszonylag ritka-, akik az elvesztett gyermek pótlását várják el az új kicsitől. Amikor ráébrednek arra, hogy ez nem lehetséges, akkor a feldolgozatlan gyászuk elemi erőkkel tör felszínre. Általában fokozza a fájdalmukat a lelkiismeretfurdalás, amit amiatt éreznek, hogy nem tudják úgy szeretni új csemetéjüket, mint az elveszítettet. Hogy nem tudnak olyan kapcsolatot   kialakítani vele, mint az előzővel. Ez azonban éppen a fentebb leírt egyedi tényezők miatt nem lehetséges. Sajnos ebben a helyzetben nem csak a szülő sérül, nem csak az ő gyásza mélyül, hanem a megszületett gyermek személyisége is akár visszafordíthatatlan károkat szenvedhet. Ezek a kicsik ugyanis első pillanattól azt érezhetik, hogy nem tudnak azok lenni, akiknek várták őket, hogy ők nem elég jók, hiszen nem tudják pótolni elhunyt testvérüket. Minden erejükkel azon igyekeznek, hogy elfoglalják a családban a nekik szánt helyet. Ez azonban nem lehetséges, hiszen hiába hal meg valaki, az ő helye és szerepe attól fenn marad a családban. Ebbe belekényszeríteni egy másik személyt pedig nem csak, hogy nem lehetséges, de nem is ajánlott.

Egy gyermek halála soha el nem múló fájdalmat jelent. Ha azonban dolgozunk a gyászunkon, akkor ezt a rettenetes szörnyeteget meg  tudjuk annyira szelídíteni, hogy ne uralja életünk minden egyes könnyedebb, boldogabb pillanatát. Hogy ne uralkodhasson életünk döntései és tettei fölött. Hogy emlékezve az elhunytra ne csak a rettenetes fájdalom marja lelkünket, hanem a mindent elsöprő szeretet át tudjon járni a lábujjunktól a szívünk utolsó szegletéig minket. Hiszen szeretteink ezt érdemlik tőlünk!

„A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet.”
Orvos-Tóth Noémi