Nincs olyan emberi kapcsolat, ami ne lenne legalább egy veszteséggel terhelt. Ez nincs másként a szülő-gyermek kapcsolatokkal sem. Hiába vagyunk „elég jó szülők”, biztos, hogy az évek alatt legalább egy alkalommal okoztunk a gyermekünknek olyan traumát, amire még felnőtt korában is emlékezni fog. Ha tudatosan nem is tudja felidézni, de tudattalanja érezni fogja évek múltán is a hatását. Szülőként pedig hiába szeretjük mindennél jobban a gyermekünket, tartjuk őt a legcsodálatosabb léleknek, mégis minket is ér több kevesebb veszteség a szülői szerepben. Ezek el-és felismerése és feldolgozása, mint szülőként, mint pedig gyermekként segíthet a kapcsolatunk jobbá tételében, szülői és gyermeki szerepünk és őseink munkájának elismerésében.
Sajnos a gyermek- szülő kapcsolatok veszteségeiről és a miattuk érzett gyászról ritkán esik szó. Gyakran családon belül is csodálkozva néznek arra, aki a gyermekkori sérelmeiről vagy traumáiról, szülei esetleges hibáiról mer beszélni. Sokan abszolút elbagatellizálják ezeket az emlékeket és az életükre gyakorolt hatását. Kicsit olyan ez, mintha a szülőkről csak jót vagy semmit lehetne mondani. Ezzel egy időben a gyermeki rosszalkodásokról a szülők bátran mesélnek, akár viccesnek szánt családi anekdoták képében is. Sokan csak sok-sok év terápiával tudják gyermekkori traumáikat feloldani, sokan viszont ezek feloldása nélkül tovább adják gyermekeiknek a negatív családi mintákat. Mennyivel jobb lenne, ha mernénk foglalkozni gyermekkori veszteségeinkkel. Így szülőként is megértenénk azt, hogy a legjobb esetben is „csak” „elég jó szülővé” tudunk válni, tökéletessé nem.
Minden emberi kapcsolat egyedi és tökéletlen, mint ahogy minden ember is. Teljesen természetes, hogy hibázunk, mindegy, hogy milyen szerepben vagyunk az adott kapcsolatban. Minden veszteségnek és gyásznak a feldolgozása az elfogadásnál kezdődik.
Elfogadom, hogy nem vagyok tökéletes.
Elfogadom, hogy a másik ember és a kapcsolatunk sem tökéletes.
Elfogadom a negatív érzéseimet is: az esetleges dühömet, haragomat, szomorúságomat, csalódottságomat a másik emberrel kapcsolatban.
Az elfogadást pedig végül követheti a feldolgozás!!!
De lássuk, milyen veszteségek és gyászfolyamatok a legjellemzőbbek a szülő- gyermek kapcsolatainkban:
Szülői veszteségek:
- Tökéletes szülői szerep elvesztése
- Megálmodott, elképzelt tökéletes gyermek képének elvesztése
- „Szabadság” elvesztése
- Anyagi veszteségek
- Kontrollvesztés
- Bizalom, önbizalom elvesztése
Gyermeki veszteségeink
- Tökéletes szülőről alkotott álom elvesztése
- Tökéletes gyermeki elvárásnak való meg nem felelés
- Gyermeki érzések, veszteségek elbagatellizálása
- Tárgyi veszteségek
- Bizalomvesztés, ősbizalom elvesztése
- Biztonságérzet elvesztése, avagy a szülő mindenhatóságába vetett hit elvesztése
Nézzük végig akkor most részletesen, mit is jelentenek ezek a veszteségek az életünkben! Kezdjük a szülői veszteségek részletezésével!
Szülői veszteségek
- Tökéletes szülői szerep képének az elvesztése
A tökéletes szülői kép általában egy időben foszlik szerte a tökéletes gyermek képével. A gyermekeink életünk tükrei, így amikor először felfedezzük a hibáikat, akkor általában ráismerünk sajátjainkra is. Ez azonban így van rendjén. Senki nem tökéletes, így minél előbb felismerjük ezt, annál előbb képesek leszünk mind a gyermekünkkel, mind pedig saját magunkkal is őszinte tiszta szívvel és elfogadással bánni.
Sok szülő -főleg az édesanyák- gyerekkoruktól arról álmodoznak, hogy egy napon saját gyermekükről gondoskodhatnak. Sokan azonban teljesen váratlanul, előzetes tervezés nélkül csöppenek bele ebbe a hatalmas kalandba. Ami közös bennünk -abban az esetben, ha mentálisan és pszichésen egészséges felnőtt emberről beszélünk-, hogy mindegyikünk szeretne a lehető, általunk legjobbnak vélt, boldog gyermekkort biztosítani gyermekünknek, és szeretnénk jó szülők lenni. Nagyon fontos azonban azt is kiemelni, hogy mindenkinek más jelent a „jó szülőség” és a boldog gyermekkor.
Vannak szélsőséges esetek: szülők, akik a boldog gyermekkor alatt azt értik, hogy megteremtenek minden anyagi feltételt és javat a gyermekük számára, miközben az idejükből alig-alig jut a csemetéjüknek. Vannak szülők, akik szeretetükkel szinte megfojtják a gyermeket, közben pedig nem fordítanak elegendő figyelmet a feltétlenül szükséges anyagiak megteremtésére. Vannak természetesen kevésbé szélsőséges helyzetek is. Egy dolog biztos: nem nagyon találni két olyan embert, akinek ugyanaz lenne részletekbe menően az elképzelése a boldog, kiegyensúlyozott gyermekkorról. Ennek az írásnak nem is az a célja, hogy erre a kérdésre megtalálja a választ. Sokkal inkább az, hogy rávilágítson arra, hogy szinte minden esetben sérül a tökéletes szülői mivoltunkról alkotott képünk, amikor a gyermekünk elkezd cseperedni.
Minden szülő elképzeli, hogy ő milyen elvek szerint fogja nevelni gyermekét. Végig gondoljuk, mit szeretnénk biztosan másként csinálni, mint a szüleink, és melyek azok a családi minták, amiket feltétlenül tovább szeretnénk adni. Szokták mondani, hogy mindenki csak addig tud tökéletesen gyereket nevelni, amíg nem lesz sajátja. És ez tényleg így van.
Amikor hosszas várakozás és sok-sok próbálkozás után, vagy esetleg több magzatvesztés után sikerül egy párnak a gyermekvállalás, akkor sokszor már a gyermek megérkezése előtt is azt érezhetik, hogy kudarcot vallottak szülőként. Azt hihetik, hogy nem alkalmasak a szülőségre, ha ennyit kell küzdeniük gyermekük fogantatásáért.
Van, akinek már a várandósága vagy a párja terhessége alatt szertefoszlik a magáról alkotott kép, hogy ő mindent tökéletesen fog majd tenni. Különösen gyakori ez egy beteg, sérült baba születésekor. Szinte mindenkiben erős bűntudat munkálkodik ilyenkor, és keresi, mi az, amit rosszul csinált. Mi az oka, hogy neki nem sikerült egészséges gyermeket a világra hoznia, nemzenie. Ezzel a veszteséggel rendkívül nehéz szembenézni és megküzdeni még abban az esetben is, ha a szülők mindent megtettek annak érdekében, hogy egészséges csemetéjük szülessen.
Van, akinél a tökéletes szülői kép később törik darabokra, akkor, amikor a gyermek közösségbe kerül, és az első nem pozitív visszajelzéseket kapja csemetéjéről. Előjöhet ez akkor, amikor az iskolában a gyermek nem az elvárt tanulmányi eredményeket hozza, vagy a szociális késségei nem hozzák a megálmodott szintet. Vannak olyanok is, akiknek a felnőtt gyermeke próbál rávilágítani arra, hogy nem volt minden annyira tökéletes a gyerekkorában. És bár általában ezekre azonnali önvédelemmel, tagadással reagálnak az emberek, belül ez mégis fájdalmas felismeréssel járhat. Hiszem, hogy minden minimális önismerettel, önkritikával, mentális és pszichés egészséggel rendelkező szülő egy napon felismeri azt, hogy nem volt tökéletes szülő, hogy követett el hibákat. Ez a felismerés pedig rendkívül fájdalmas lehet, és lavinaszerű gyászfolyamatot indíthat el bennünk.
Mivel a magunk módján szeretnénk a gyermekünknek mindent megadni- különös tekintettel azokra a dolgokra, vagy érzésekre, amiket mi nem kaptunk meg gyermekként-. Így amikor valami vagy valaki rávilágít a nevelési hibáinkra, az nem éppen kellemes megtapasztalás. Amikor kiderül gyermekünkről, hogy nem tökéletes -hiszen senki nem az-, akkor nagyon sok szülő mély bűntudatról és lelkiismeretfurdalásról számol be. Nyomasztó kérdések merülnek fel ilyenkor a szülői lélekben. Gyakran megesik, hogy az egész szülői szerep megkérdőjelezésre kerül. Szülőként hajlamosak vagyunk olyan vádakat és kijelentéseket megfogalmazni magunkkal szemben, amit a legtöbb esetben még a legnagyobb kritikusaink sem tudnának lepipálni. Ilyenek, mint
- Borzalmas szülő vagyok.
- Jobb lett volna, ha nem is vállalok szülői szerepet.
- Mindent elrontottam. Teljesen tönkre tettem a gyerekemet.
- Biztosan az én hibám minden.
- Biztosan azért viselkedik így, mert én ilyen rettenetes szülő vagyok.
- Biztosan azt gondolja most mindenki rólam, hogy milyen rossz anya/apa vagyok.
- Most biztosan XY boldogan nézi a nevelési kudarcomat.
- Biztosan egy életre megnyomorítottam a gyerekemet.
Bár rengeteg nevelési irányelvvel lehet találkozni a „piacon”, azonban a tökéletes receptet, ami minden gyermeknél alkalmazható és célravezető lenne, még nem találták fel. Itt is igaz az, hogy mivel minden gyermek, minden szülő és minden kapcsolat egyedi, így ki kell alakítani a gyermekünk és saját igényeinknek leginkább megfelelő „módszert”.
Miközben szembe kell néznünk a nevelési nehézségekkel, sokszor fel sem merül bennünk, hogy a gyermeknek is van egy hozott személyisége. Az elvárásunk felé, hogy mindent tökéletesen fog csinálni, és minden helyzetben tökéletesen fog viselkedni, lehetetlen. Hiszen nincs tökéletes ember, és nem is lesz, mint ahogy nincs tökéletes szülő, sem tökéletes nevelés. A maximum, amit megtehetünk gyermekünkért az az, hogy megpróbálunk számunkra a lehető legjobb szülők lenni. Illetve bízunk bennük annyira, hogy meg fogják találni a helyüket a világban. Hinnünk kell abban, hogy ki fognak tudni alakítani egy boldog, becsületes, egészséges életet, szeretetteljes kapcsolatokat, és megtalálják a boldogságukhoz vezető utat.
A legtöbb szülő mély lelkiismeretfurdalásról számol be, amikor az első olyan alkalomról mesél, amikor gyermekével, nem saját magától elvárt módon viselkedett. Ilyen lehetett az első olyan sírás, amire nem a kellő türelemmel és szeretettel reagált vagy az első kiabálás, büntetés is. Mindenki arról álmodik, hogy egy hangos szó nélkül fogja felnevelni csemetéit, a legtürelmesebb és legodaadóbb szeretettel. A valóság azonban az, hogy a szülők sokszor a végletekig túlhajszoltak, számtalan szerepben próbálnak megfelelni a társadalom és saját maguk elvárásainak. Nem mindig tudnak úgy viselkedni, ahogy szerintük kellene, ez pedig végtelen bűntudattal és lelkiismeretfurdalással tölti el őket. Fontosnak tartom azonban kiemelni azt, hogy a bűntudatról akkor beszélhetünk, ha tudatosan ártunk valakinek, mint ahogy benne is van a bűn a nevében. Jó esetben azonban erről szó sincs, ha a gyermekeinkről van szó. Hiszen ki akar direkt módon ártani leszármazottjainak?!
Mindannyian hoztunk életünk során több/kevesebb rossz döntést, nincs ez másként gyermekeinkkel sem. Ezekre a döntésekre sokszor úgy tekintünk, mint amik ékes bizonyítékai annak, hogy rossz szülők voltunk.
Ha a gyermekünk nem tökéletes módon viselkedik -már pedig ritka pillanatoktól eltekintve soha nem fog -, akkor azonnal szembesülünk saját tökéletlenségünkkel. Ha a gyermek általunk rossznak vélt döntéseket hozz, nem követi a mi világnézetünket, vagy esetleg más véleménnyel van bizonyos dolgokról, akkor is megkérdőjelezhetjük szülői minőségünket. Ha a csemeténk nem az általunk kijelölt úton halad, ha érdeklődési köre, hobbija erősen eltér a mienktől, ha nem az általunk elvárt szinten teljesít a tanulásban, vagy nem kellően illedelmesen viselkedik, az saját tökéletlenségünkre világít rá.
Legyen szó akár szülői szerepünkről, akár a szüleinkéről, minél előbb szembe kell néznünk azzal, hogy sem mi, sem ők nem lehettek soha tökéletes szülők. Nincs olyan szülő, aki legalább egy alkalommal ne traumatizálta volna a gyermekét valamilyen módon. Ha el tudjuk ezt fogadni, akkor sokkal jobban segítségére lehetünk gyermekeinknek abban, hogy ezeket a traumákat, veszteségeket, gyászfolyamatokat felismerjék, elfogadják, végül pedig feldolgozzák.
- Kontrollvesztés
A kontroll bizonyos fokú elvesztése szorosan kapcsolódik a tökéletes szülői kép elvesztéséhez, és teljesen természetesen ebben a szerepben. Nem irányíthatunk szülőként mindent a gyermekünkkel kapcsolatban. Személy szerint nekem életem egyik legjelentősebb vesztesége az volt, amikor rájöttem arra, hogy a gyermekeim egészségét és biztonságát illetően nem rendelkezem tejhatalommal. Persze ez így elsőre egyértelműnek tűnhet, de a valóságban minden szülő fejében az a kép él, ha megtesz mindent gyermeke egészséges fejlődéséért, biztonságáért, akkor eltekintve a kisebb sérülésektől, térdzúzódásoktól, nagyobb baj, betegség nem fogja érni. Pedig a valóság sajnos az, hogy egy súlyos betegség egészséges étkezés, rendszeres testmozgás mellett is kialakulhat. Nap mint nap történnek olyan balesetek, amik elveszik egy gyermek életét teljesen váratlanul. Rendkívül nehéz szülőként elfogadnunk azt, hogy az óvó karjaink nem tudják mindentől megvédeni a szívünknek legkedvesebbeket.
Egészséges esetben, ha csak nem áll a gyermek teljes szülői kontroll alatt, akkor korának megfelelően folyamatosan bontogatja a szárnyait, gyakorlatilag megszületése pillanatától. Gondoljunk csak az igény szerinti szoptatásra vagy a gyermek természetes fejlődési ütemére! Nem feladatunk mindent kontrollálni, sőt ez nem is egészséges a gyermek fejlődése szempontjából. Ez kicsit olyan, mint a repülés. Csemeténk élete az repülő, amiben útitársként végig jelen lehetünk. Munkatársként a feladataink ellátásával segíthetjük a repülő le- és felszállásást, az út biztonságosságát. De a repülőt a gyermekünknek, a pilótának kell vezetnie és célba juttatnia. Természetes, ha ez időnként félelmetes számunkra, hiszen mi lesz, ha egy hatalmas viharba kerül a gép, mi lesz, ha… Meg kell találnunk az egészséges egyensúlyt a kontroll tekintetében is. Ez sokszor az egyik legnagyobb kihívás, amivel szembe kell néznünk szülőként. De nem lehetetlen…!
- „Szabadság” elvesztése
Bár nem illendő erről beszélni -hiszen a tökéletes szülői képbe nem fér bele a társadalom szemében-, de rengeteg szülő éli meg a szabadságának részleges vagy akár teljes elvesztését, amikor gyermeke születik. Vagy esetleg később, amikor növekszik. Ez teljesen természetes, hiszen a gyermekneveléssel olyan felelősség „szakad az ember nyakába”, amilyennel semmilyen más szerepben nem találkozott és találkozik. A szülők abban az esetben, ha figyelembe veszik a gyermekük igényeit, már nem dönthetnek szabadon az idejük beosztásáról. Egy váratlan betegség egy pillanat alatt keresztül húzhatja egy sok-sok hónap alatt megtervezett és megszervezett nyaralást vagy programot. Minden szülő tudja, milyen érzés, amikor télikabátban, az ajtóból visszafordulva kell a kicsinek kicserélni a pelenkáját, vagy amikor egy összejövetelen elsőként kell elköszönni, hogy időben ágyba kerüljön a csemete.
Vannak, akik könnyebben, és vannak, akik nagyon nehezen élik meg a szabadságuk ilyen szintű korlátozását. Viszont nagyon sokakat ez az érzés lelkiismeretfurdalással és bűntudattal tölt el, hiszen milyen szülő az, aki nem teljes boldogsággal a szívében mond le mindenről gyermeke érdekében… Nos, teljesen normális és egészséges érzés az, ha nehezen emésztjük meg szabadságunk elvesztését. Ettől még senki nem rossz szülő.
Bármennyire is felkészülten vágunk bele a gyermekvállalásba, az igazság az, hogy sok esetben meglepetésként érhetnek minket ezek a szokatlan érzések. Tudnunk kell azonban, hogy ezek rendben vannak. Minél előbb elfogadjuk azt, hogy a gyermeknevelésben jócskán lesz részünk veszteségben, annál előbb fel tudjuk ezeket dolgozni anélkül, hogy káros hatással lennének a gyermekünkkel való kapcsolatunkra.
Ne feledjük hát -nem hiába ismétlem ennyit- a veszteségek feldolgozásának első lépése mindig az, hogy elfogadjuk az adott veszteséget, és szembe merjünk nézni saját érzéseink valódiságával . Ne szégyenkezzünk hát miattuk! Hiszen nem szeretnénk, ha a gyermekeink is szégyellnivalónak érezzék majd az érzéseiket, ugye?
Folytatás következik…