Ahogy John W. Jamesnek és Russell Friedman megfogalmazta a Gyógyulás a gyászból című könyvben:
„Feldolgozatlan múltad meghatározza a jövődet.”.
Nem volt még olyan ügyfelem, aki ne tette volna fel nekem az alábbi kérdések egyikét, amikor elkezdtük a közös munkát:
Olyan régen történt…
már olyan ritkán jut eszembe…
már nem is fáj annyira …
már van más …
nem tudok vele többet beszélni/ találkozni …
nem fog sohasem változni…
nem lehet már visszacsinálni….
nem lehet már kijavítani ….
hiába szeretném másként, már nem lehet …
, akkor mégis mi értelme annak, hogy újra felszakítom a régi sebeket, és visszaemlékezem a fájdalmas történésekre? Minek feszegetni a múltat, és újra átélni a fájdalmas érzéseket, amiket nem akarok?
Ezek a kérdések teljes mértékben érthetőek és észszerűek. Azonban, mint tudjuk, a gyász nem intellektuális dolog, nem az észre hat, hanem a szívünket töri össze.
Nagyon sokan elfeledkeznek arról a fontos tényről, hogy veszteségeink- akár feldolgozottak, akár feldolgozatlanok-, meghatározzák azt, hogyan élünk meg jelenünkben egy életeseményt, legyen szó, akár pozitív-, akár negatívról. Jó esetben nem a múltunkban élünk. Azonban nagyon kevés olyan eset van, amikor valóban nincsenek hatással az életünkre a múlt eseményei. Ha ezek intenzív érzéseket: fájdalmat, dühöt váltottak ki belőlünk akkoriban, és ezzel nem foglalkoztunk, elbagatellizáltuk, vagy egyszerűen csak nem tudtuk, hogy dolgozzuk fel, akkor biztosan hatással bírnak jelenünkre is. Hiába nem érint meg már erősen minket a jelenben egy-egy fájdalmas emlék, attól még az emlékeink közül nem tudunk kitörölni -tudatosan legalábbis nem- bizonyos időszakokat. Amikor azért nem merünk hozzányúlni múltunkhoz, mert félünk, milyen hatással lesz az jelen kapcsolatainkra, érzéseinkre, gondoljunk arra, hogy attól, mert nem foglalkozunk a múlt démonjaival, attól, mert nem beszélünk róluk, azok bizony még nem tűntek el. Lesben állnak az idő mocsarában, és csak arra várnak, hogy eljöjjön az ő pillanatuk. Lehet a jelenünkben éppen a párkapcsolatunkat zilálják szét ezek a démonok, kihasználva önértékelési problémáinkat a féltékenység képébe bújva. De az is lehet, hogy azért mondunk le a gyermekvállalás ajándékáról, mert a szüleinktől kapott bőröndünkbe annyi traumát csomagoltak el, amelynek terhe minden reménysugarat elszív a jövőnktől. Egy súlyos betegség feldolgozatlansága okozhat állandó rettegést és halálfélelmet, amely kiszipolyoz belőlünk minden könnyed lélegzetvételt. Egy barát elvesztésének sosem múló fájdalma meggátolhat minket abban, hogy a jövőben valaha is önként átadjuk szívünk titkait bizalommal egy másik embernek.
És mi mégis mit tesszünk ezekkel a démonokkal? Semmit! Hallgatunk. Nem beszélünk róluk. Nem veszünk tudomást róluk. És Isten ments, hogy foglalkozzunk vele! Ehelyett inkább csendben úgy tesszünk, mintha nem is lennének jelen az életünkben. Tagadjuk még a teljesen egyértelmű hatásukat is. Olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek, akik inkább rettegnek egész éjjel a sötétben, ahelyett, hogy felkapcsolnának egy villanyt, és bátran benéznének az ágyuk alá. Pedig akkor rájönnének, hogy a szörnynek hitt óriási, félelmetes árnyék valójában az ott felejtett játékaik vetülete volt csupán. S mindezt úgy tesszük, hogy még magunkat is becsapjuk mindeközben. Azt mondjuk:
Mi erősek vagyunk!
Nekünk nincs szükségünk segítségre!
Nekünk egyedül is megy!
Már rég túl vagyunk rajta!
S közben fekszünk a sötét szobában, nyakig betakarózva, rettegve attól, mit találnánk az ágy alatt, ha egyszer végre lenne elég bátorságunk benézni oda.
Számtalanszor kérdezik tőlem -nem csak az ügyfeleim-, hogy az önismeret mindig ennyire fájdalmas, nehéz göröngyös út lesz, vagy idővel majd lankásabbá válik?
Én erre azt szoktam mondani, hogy képzeljenek el egy feneketlen kutat, aminek nincs alja. Végtelen. Ahogy az ember összeszedi a bátorságát, és elkezd rajta lefelé mászni, egyre mélyebbre és mélyebbre jut. Sokszor lenyúzza közben a térdét vagy a könyökét. Valószínűleg azt is megbánja néha, hogy útnak indult, hogy lemerészkedett abba a fény nélküli mélységbe. Néha semmi más nem veszi körbe csak a teljes csönd és a sok felszakadó érzelem. Gyakran talán fojtogatóvá is válik ez a magány. Azonban ahogy egyre mélyebbre merészkedik az ember, egyre több addig ismeretlennek hitt mélyedést ismer meg és ki. Így kezd rájönni, hogy valójában nem is lefelé halad. A végeláthatatlan sötétségbe és mélységbe vezető kút valójában inkább egy meredek hegyi ösvény vagy egy égfelé törő tölcsér. Valójában nem sötétségbe, hanem a fénybe tart mindig.
Így már nem is tűnik olyan ijesztőnek, igaz?
Az önismeret bizony néha fájdalmas és igazán küzdelmes tud lenni, de valójában, ha nem foglalkozunk a múltunkkal, a mintáinkkal, a veszteségeinkkel, a múlt árnyaival, az is fájdalmas és küzdelmes. Küzdelmes, hiszen folyamatosan ugyanazokat a köröket futjuk. Ugyanazokba a mintákba keveredünk bele, amikből sosem látjuk a kiutat. Fájdalmas, hiszen mindig újra és újra ugyanazokat a sebeket szenvedjük el. És ahogy egy újabb sérülésünk keletkezik, úgy bizony a régiekből is gennyedző váladék tör elő. Lehet, hogy elsőre úgy érezzük, hogy egyszerűbb és járhatóbb út az, ha nem foglalkozunk azzal, ami már elmúlt. A valóság az, hogy feldolgozatlan múltunk folyamatosan felsérti talpunkat, miközben mi megvagyunk róla győződve, hogy a jelenünkben élünk és járunk.
Ezt kicsit egy rosszul összeforrt csonthoz is hasonlíthatjuk. Ha elmegyünk orvoshoz, egy rendkívül fájdalmas beavatkozás vár ránk, azonban a gyógyulást követően jobban leszünk. Ha azonban nem megyünk el orvoshoz, igaz, hogy a nagy fájdalmat, amivel a műtét járna, megússzuk, de életünk végéig folyamatosan fájdalommal kellene élnünk. Essünk hát gyorsan túl rajta, és éljünk egy boldogabb életet azáltal, hogy elkezdjük megdolgozni magunkat, és a minket ért veszteségeket, gyászfolyamatokat.
Nagyon fontos, hogy a múlt feldolgozásánál nem az a cél, hogy a másik reakcióján, viselkedésén, kommunikációján változtassunk, hanem magunkon és magunkban dolgozzunk. A múlt feldolgozása nem olyan, mint egy tüske kihúzása, hogy egy pillanat alatt túl vagyunk rajta, és utána már csak egy kis sajgó érzés marad vissza. A gyászfeldolgozás egy hosszú folyamat, ami folyamatos munkát igényel részünkről. Ahogy benne is van a gyászmunka szóban, ez bizony kemény munka és cselekvés, amiben aktívan részt kell vennünk. Nem az idő fog segíteni, vagy a másik ember reakciója, sem a külső körülmények. A kulcs mi magunk vagyunk, és a megfelelő lépések és döntések meghozatala.
A múlt és a veszteségek feldolgozása nagyon félelmetesnek tűnhet. Mindannyian cipeljük életünk útján a saját Pandora szelencénket. Hiába nem veszünk róla tudomást, az velünk van minden pillanatunkban, minden percünkben, minden boldog és fájdalmas életeseményünkben. Dönthetünk a félelem mellett, és cipelhetjük életünk végéig ezt a súlyos terhet. Azonban választhatunk. Dönthetünk amellett is, hogy felnyitjuk a szelencét. Akkor, amikor felkészülten tudjuk ezt megtenni, és akkor, amikor mi úgy érezzük, hogy eljött az ideje. Annyit és úgy teszünk le terheinkből, amire mi készen állunk.
„A gyász egészséges lefolyását néhány kicsiny, de helyes döntés meghozásán keresztül éri el a gyászoló”
John W. James, Russel Friedman