Sajnos általánossá vált az az elképzelés, hogy bizonyos veszteségeket, mint például egy gyermek halálát, soha sem tudja feldolgozni az ember. Ez az elképzelés abból indul, ha hiányzik számomra valaki, ha a hiánya örök űrt hagyott az életemben, ha fáj, ha az elvesztésére gondolok, és ha nem felejtem el őt, akkor feldolgozni sem lehet soha az ő elvesztését.
Valójában az az igazság, hogy a gyászfeldolgozás azt jelenti, hogy megszabadulok a veszteség okozta fájdalomtól.
A gyászfeldolgozás azt jelenti, hogy a fájdalomhoz nem akarok többé foggal körömmel ragaszkodni.
A gyászfeldolgozás azt jelenti, hogy nem akarom, hogy életem minden percét a fájdalom és a hiány töltse ki.
A gyászfeldolgozás azt jelenti, hogy mindennap próbálok megszabadulni a fájdalomtól vagy egy részétől. És mi marad akkor, ha a fájdalom múlni kezd? Ez az, amitől rengeteg gyászoló megijed.
Sokan azt hiszik, ha még a fájdalom is elmúlik, akkor minden kapcsolatuk megszűnik a szeretett személlyel.
Sokan azért ragaszkodnak foggal körömmel a szomorúságukhoz és a gyászukhoz, mert úgy érzik, hogy ez utolsó kapcsolódás, ami lehetséges az elveszített személlyel kapcsolatban.
Sokan azt hiszik, ha múlik a fájdalom, akkor vele együtt az emlékek is halványulni fognak.
Sokan úgy vélik, hogy elárulják az elhunyt szerettüket azzal, ha nem a szomorúság és a fájdalom tölti ki minden pillanatukat.
Sokan nagyon erős lelkiismeretfurdalást és szégyent élnek meg amiatt, amikor gondolataik és érzelmeik egyre gyakrabban visszatérnek a hétköznapi mederbe.
Mi marad tehát a gyászfeldolgozás után? Mi marad, ha elkezdünk dolgozni a fájdalmunkkal, a szomorúságunkkal, a dühünkkel és minden negatív érzésünkkel, ami az elhunyttal és a halálával kapcsolatos? Mi marad akkor a dióhéj belsejében, ha feltörjük kemény héját?
SZERETET, TISZTA SZERETET!!!
Mennyivel tisztább szeretettel tudunk gondolni és emlékezni elhunyt szerettünkre, ha emlékeinket nem takarják be a szomorúság és fájdalom sötét felhői. Ha az első érzésünk nem a mérhetetlen düh, amit a Sors, Isten, az Élet, a Balszerencse iránt érzünk, hanem egy féltve, kincsként őrzött emlék, mellyel hűen táplálhatjuk szerettünk iránt érzett szeretetünket.
Az emlékek mindennél fontosabbak, ha elveszítjük egy szerettünket.
Sokszor ez az egyetlen energiaforrás, melyből táplálkozni tud egy gyászoló szíve a sötét, borús, fájdalommal teli napokon.
Sokszor ez az egyetlen kapaszkodó abban sötét veremben, melybe a gyász során kerülünk.
Amikor emlékezünk, akkor visszaugorhatunk azokba a boldog pillanatokba, amikor még nem volt darabokra törve a szívünk, és nem szakadt ránk a világ legnagyobb fájdalma. Nagyon fontos azonban azt tisztázni, hogy zsákutcába vezet, ha mindig az emlékek boldog lapjait lapozzuk csak, és teljesen belefeledkezünk a szép napokba anélkül, hogy tudomást vennénk szívünk sebzettségéről. Az emlékek sokat tudnak segíteni, azonban nem az emlékezés a kulcsa a gyászfeldolgozásnak. Ez csupán egy kis pihenőt nyújt a szívünknek és az elménknek, amikor már úgy érezzük, teljesen betemet minket a fájdalom.
Ha azonban folyamatosan a múltban élünk, ha csak a múltból vagyunk képesek erőt meríteni, ha csak az emlékekben vagyunk képesek élni, akkor teljesen elveszítjük a jelenünket. Sőt még a reményét is elveszíthetjük annak, hogy valaha is képesek leszünk egészséges életet élni a mostban. A gyászfeldolgozás egyik fő célja az, hogy segítse a gyászolót visszatérni a jelenbe. Segít abban, hogy ne a múltban éljünk, hogy ne folyamatosan azon gondolkozzunk, hogy „mi lett volna, ha…”. Segít abban is, hogy ne a jövőn aggódjunk minden percben, azon, hogy mit fogunk még elveszíteni ezután. A gyászfeldolgozás segít a jelenben lenni, élni, megküzdeni a fájdalommal, azonban semmi esetre sem célja a felejtés.
Hogy is kérhetne bárki olyat, hogy felejtsük el a szerettünket, a boldogságot, amit vele élhettünk meg, amit a létezése jelentett számunkra. Persze nem csak szép és tökéletes emlékekből áll az élet, azonban ezek elfelejtése sem lehet cél. Az emlékeink meghatározzák azt, hogy kik vagyunk és kikké váltunk. Minden veszteség, ami életünk során bekövetkezett, meghatározza azt, hogyan küzdünk meg jelenünkben a gyászunkkal. Az emlékeket senkinek nincs joga elvenni tőlünk. Senkinek nincs joga felülírni vagy módosítani azokat. Senkinek nincs joga megkérdőjelezni emlékeinket. Persze azzal jó, ha tisztában vagyunk, hogy az emlékeink mindig egyediek. Nem találunk két olyan embert, aki egy adott eseményre ugyan- úgy emlékezik. Ezzel azonban nincs baj. Azonban azt nem kell hagynunk, hogy mások bekorlátozzák meghatározzák azt, hogy mi hogyan szeretnénk emlékezni valamire. Jogunk van dönteni erről. Érdemes szem előtt tartani azt, hogy egy -egy emlék saját kényünk, kedvünkre való formálása azonban valahol azt is jelenti, hogy megtagadjuk múltunk valódi színeit. Mérlegeljünk hát!
Legyen szó akár pozitív, akár negatív emlékről, nem érdemes a felejtés ködét választani. A veszteség és gyászfeldolgozás tehát SOHA nem a felejtést tűzi ki célul, sőt fontos eleme az emlékek előhívása. Nem erőszakosan, csak annyira, amennyire az a gyászolót szolgálja.
Nem kell hát attól tartani, hogy ha elkezdjük megdolgozni a gyászunkat, akkor halványulni fognak az emlékek.
Rendszeresen fel szoktam tenni a gyászolóknak azt a kérdést, ha választhatnának aközött, hogy minden emlékük elveszik az elvesztett személlyel kapcsolatban, és ezzel egy időben a fájdalmuk is elmúlna, vagy pedig minden marad úgy, ahogy van, akkor mit választanának. Azzal sincs baj, ha valaki inkább a felejtést választaná ilyen helyzetben, azonban én még nem találkoztam senkivel, aki ezt a lehetőséget választotta volna. Hogy miért? Mert a szeretett személyhez fűződő emlékeink kapaszkodók, amelyek emlékeztetnek arra, hogy a fájdalom az ára annak a szeretetnek, amit érzünk a másik iránt. Ezt pedig senki nem vesztené el szívesen.
Hogy érzed, lehetséges elfelejteni valakit, akit szerettünk/szeretünk? A válasz természetesen az, hogy NEM LEHETSÉGES! Pontosan emiatt nem kell félnünk attól, hogy a gyászfeldolgozás a felejtés magányos ösvényére lökne bennünket.
Mi marad tehát a múltunk megdolgozása után? Emlékek és egy tisztább szeretet, amit nem sötétítenek be a negatív érzések zivataros felhői. Merjünk hát belevágni, ne felejtsük el:
„Feldolgozatlan múltad meghatározza a jövődet.”
John W. Jamesnek és Russell Friedman