Kinyitod a szemed. Másodpercekig nem látsz tisztán, nem tudod, hol vagy. Hátra nézel. Magad mögött egy ragyogó ösvényt látsz, tele fénnyel, örömmel, nevetéssel. Fénylő tündérek repdesnek felette, akik kacagnak a gyönyörűségtől. Átjár a boldogság.
Reményekkel a szívedben nézel előre. És hirtelen minden szürkévé válik. A térded megroggyan. Te ezt nem akarod. Fáj, amit látsz. Kiszökik belőled minden erő, és lerogysz az út szélén álló farönkre. A sós könnyek marják az arcod. Dühösen letörlöd. Nem akarod látni, nem akarod érezni. Ez a könny tele van dühvel, a következő csalódással, haraggal, talán még gyűlölettel is. Ezek a könnyek kezdetben csak rólad szólnak. Minden könnyben csak te vagy. A te érzéseid, a te fájdalmad, a te csalódásod, a te keserűséged, a te önigazolásod, a te kérdéseid. Csak te és te. Sok idő telik el, nagyon sok. Valami megváltozik, a következő könny éppen annyira fáj, de már nem annyira keserű. Abban van már valami más is, valaki más is. Elkezded érezni az ő keserűségét, az ő fájdalmát, az ő csalódottságát. Elhessegeted magadtól, hiszen te ezt nem érdemelted. Hiszen te mindig szeretted, hiszen te mindig csak jót akartál neki, hiszen te a mentsvára voltál azoknál a támadásoknál is, amikről ő nem tudott, hiszen te kiálltál mellette mindig, hiszen te nem hazudtál. De a könnyek makacs dolgok. Most nem engedik, hogy megint rólad szóljon minden. Bizony most az ő könnyei jönnek. Ha csak pillanatokra is, de hirtelen megszűnsz te létezni, megszűnnek a te érzéseid, vágyaid, félelmeid. Csak ő van. Az ő fájdalma, az ő csalódottsága, az ő keserűsége.
És ekkor egy apró csoda történik. Elkezd melegíteni. A nap továbbra sem süt, továbbra is sötétség vesz körbe, de valami mégis elkezd melegíteni belülről. Egyszer csak azt veszed észre, már nem folynak a könnyeid. Valami leszárította. Ki vagy te, kérdezed. Nem válaszol, csak látod a fényét. Múlnak a percek, az órák, talán még évek is. És akkor, hosszú idő után végre megismered. A kebledre öleled. Hiszen mindig is ott volt benned, sose hagyott el. Megjött. Megjött az egyetlen gyógyír: a szeretet.
Megjött és ajándékot hozott neked. A legszebb ajándékokat, amiket valaha kaptál. Válaszokat a kérdésekre, gyógyírt a sebeidre. Nincs olyan, hogy rossz érzés. Nincs olyan, hogy ezt vagy azt nem kellene, nem illendő érezni. Jogod van az érzésekhez. Jogod van dühösnek, csalódottnak, bosszúállónak érezni magad. Jogod van sírni, jogod van nevetni. A probléma ott kezdődik, ha hagyod, hogy ezek az érzések átültetődjenek a cselekedeteidbe. Ha ezt megengeded magadnak, akkor rövid időn belül azon kaphatod magad, hogy érzelmi viharaid hajótöröttjévé vállsz. Már nem tudod, hol veszítetted el a kontrollt, nem, tudod, hol veszítetted el önmagad.
Állj meg, ülj le arra a farönkre! Engedd ki a könnyeket, engedd ki a fájdalmat! Ha kitisztultál, próbáld meg átadni magad a szeretetnek! Hiszen szereted, most is. Lehet, hogy már nem úgy, nem annyira, nem olyan tisztán, mint korábban, de szereted. A szeretet pedig nem akar rosszat. A szeretet hibázhat, de nem árt. Engedd át neki magad, engedd, hogy átjárjon a szeretet! Nem csak iránta, hanem magad iránt is. Állj fel, engedd ki a vitorládat! Látod?! Máris befogtad a szelet, a szeretet szelét. Újra önmagad vagy, újra te vagy életed hajójának a kapitánya, kezedben a kormánykerék.
Ennek ellenére tudd, hogy a farönk ott van, ahol korábban! Ott vár rád. Ott vár, és bármikor visszatérhetsz hozzá. Bármikor leülhetsz rá, sírhatsz, dühönghetsz, kiabálhatsz. Ő mindig ott volt, és mindig ott lesz. Vár, hogy helyet nyújtson Neked a megbékélésre, az elengedésre. Csak szeretettel lehet elengedni, másként nem. Elengedni úgy, hogy szeretve vagy és szeretsz. Ez talán a legnehezebb az egészben. Szeretni most is, mindazok után is, ami történt. Mindig. Érte és érted.
