Kiszakítanak belőled egy részt. Nem is. Valójában kiszakítanak téged, az egész lényedet a testedből. Mindened eltűnik. Eltűnik a lelked, az érzéseid, eltűnik a levegő a tüdödből. Fuldokolsz. Talán már meg is fulladtál. Talán soha nem is lélegeztél. Talán soha nem is voltál. Talán ő sem volt soha.
Összemosódnak a határok, aztán szemet vakítóan élessé válnak. Csak ordítanál. Ordítasz. Néma sikollyá vállik minden hang a torkodban. Ordítasz, mégis némaság vesz körbe. Nem hall senki, nem hallod már te sem magad. Néma mindenki, néma vagy Te is. Néma a szíved, némák a gondolataid. Üres héjjá váltál. Már nem is vagy. De akkor mégis mi éget. Mi fáj ennyire. Mi ez az üresség és mégis mindent kitöltő fájdalom? Az ürességben hogyan gyűlhet össze ennyi szomorúság és fájdalom, hiszen ott csak űrnek kellene lennie. De a Te szíveden egy hatalmas nagy űr, lyuk tátong, amiből a világ összes szörnyűsége buggyan ki, soha el nem fogyó áradatként. Folynak a könnyeid, marnak, fáj mindened, ettől újra érzed, hogy élsz, hogy nem szűntél meg. Pedig minden porcikád csak aludni kíván álom nélküli éjszakán. Kívánod, hogy változzon a világ éjjelé, egy kiüresedett világgá. Számodra már azzá is vált. Hisz mi értelme a világnak nélküle. Mi értelme van bárminek is már. Mi értelme van a létezésednek. Nincsenek már célok, nincsenek már vágyak, nincsenek már álmok. Csak a feketeség marad.
Újra és újra megfogsz, megforgatsz minden órát, minden elvesztett percet, minden lelassult másodpercet. Csak nézed és nem érted, mi történt. Hogyan történt? Hogyan veszíthetted el? Nem, az nem lehet. Ez csak egy rossz álom. Hamarosan felébredsz. Ő kinyitja az ajtót, meghallod a lépteid, zakatoló szívvel szaladsz elé. És ő ott van, lélegzik, mosolyog, csacsog, csak mondja és mondja. A szíved megtelik melegséggel, örömmel, de csak egy pillanatra és csak azért, hogy aztán a következő pillanatban minden összezúzzon a kegyetlen valóság.
Egyedül állsz a szobában. Egyedül, nélküle. Körbe vesznek fekete ruhás, könnyáztatta arcok. Mindenki néma, senki nem tudja, mit mondjon. Elfogytak a szavak. Csak az üresség maradt.
…
Hosszú idő múlva, talán egy élettel később egy lágy érintés fut végig az arcodon. Elkezdesz felállni. Lassan, meggyötörten, zsibbadással a szívedben, de elkezdesz. Minden apró mozdulat fáj.
Visszaülsz inkább. Egyszer, talán ezerszer is. De ekkor ismét érzed az érintését az arcodon. Ebből merítesz. Egy napon felállsz. Érte. Érte és aztán magadért is. Nem elfelejtve őt. Nem holtan, hanem a szívedben örökké éltetve.