Amikor egy-egy előadás, webinár vagy tájékoztató alkalmával szóba kerül, hogy negyven különböző életesemény is bekövetkezhet az életünkben, melynek hatására gyászt élhetünk meg, melyek közül pedig több, alapvetően pozitív életesemény, akkor rendszeresen csodálkozó pillantásokkal szoktam szembe találni magam. Elsőre rendkívül furcsának tűnhet az, hogy gyászt élhetünk meg házasságkötés, gyermekszületés után, de akár akkor is, amikor egy hosszú betegségből gyógyulunk ki. Ugyanez történhet akkor is, amikor elhagyjuk régi otthonunkat egy szebbért, nagyobbért, vagy egy új munkahelyen kezdünk el dolgozni, ahol sokkal jobb feltételeket biztosítanak számunkra. Alapvetően a gyász egy teljesen természetesen emberi reakció, amit bármely -számunkra- jelentős változás előidézhet.
Amikor a gyászolók megkérdezik, mi a „gyógyulásuk” első lépése, akkor mindig azt szoktam mondani, hogy az első és legfontosabb teendő az érzéseink beazonosítása, majd pedig elfogadása. Ezért tartom nagyon fontosnak azt, hogy beszéljünk arról, hogy egy-egy boldog életesemény bekövetkeztekor is teljesen természetes az, ha szomorúnak érezzük magunkat. Rendben van, ha a szívünket egy látszólag beazonosítatlan fájdalom szorítja meg. Nem kell emiatt szégyenkeznünk, és azt sem kell elfogadnunk, ha mások ezen gondolatainkat és érzéseinket megpróbálják elbagatelizálni.
De nézzük meg, miért is természetesek ezek a folyamatok, és mit is gyászolhatunk ilyen esetekben!
Az első, amit szeretnék leszögezni, hogy nincs a Földön egyetlen egy ember sem, aki tudja azt, hogy mi mit és miért érzünk. Lehet bármilyen terapeuta, a lélek megértésében bármennyire is jártas szakember, ismerős, rokon vagy hasonló élethelyzeten átesett személy, nem tudja és érzi azt, amit mi. Én sem érezhetem azt, amit Te, még akkor sem, ha pontosan meg tudod nevezni és határozni az érzéseidet. Pontosan emiatt nem kell elfogadnunk mások tanácsait azt illetően, hogy mit is kellene szerintünk tennünk, és főként, hogy miként is kellene éreznünk magunkat egy adott helyzetben.
Ahogy már említettem, minden olyan esetben gyászt élhetünk meg, amikor jelentős változás áll be az életünkben. Ilyenkor természetes, hogy szomorúságot élünk meg amiatt, ami már nem lesz a régi, a múlt miatt, ahova már nem térhetünk vissza, az elmúlt pillanatok miatt, amiket nem élhetünk már át újra. Érezhetjük azt is, hogy jó lett volna valamit másként csinálni, ami miatt dühösek is lehetünk, vagy lelkiismeretfurdalást is érezhetünk. A gyász egyik legfontosabb jellemzője az ambivalencia – egymásnak ellentmondó érzések egy időben való jelentkezése-. Tehát igen, teljesen természetes, hogy miközben örülünk egy boldog eseménynek, hálásak vagyunk érte, közben azért összeszorul a szívünk amiatt, amit a változás hoz az életünkbe. De lássuk akkor a konkrét példáka!. Természetesen az itt leírt példák nem szeretnék azt sugallni, hogy ezekben a helyzetekben mindenki gyászt él meg, pusztán azt szándékozik szemléltetni, hogy rendben van az, ha nekünk ilyen jellegű érzéseink vannak.
Költözés új településre/ másik országba/ új otthonba
Költözés esetén érdemes megvizsgálni a körülményeket, amik ehhez a döntéshez vezettek. Lehet szó a szülői ház elhagyásáról, de különböző gazdasági okok is vezethetnek az új otthon kereséséhez.
A szülői ház elhagyása mindig egy jelentős korszaknak a lezárása. Mindegy , hány éves korban következik be, akkor is sarkalatos pontja a felnövés folyamatának, a gyermekkor hátrahagyásának. Ilyenkor gyászolhatjuk a gondtalan gyermekkort, a biztonságos otthoni légkört, a fiatalságunkat, az elszalasztott lehetőségeket.
Költözhetünk amiatt is, mert jobb munkalehetőséget kapunk, vagy pedig úgy érezzük, hogy máshol, más országban jobban tudunk boldogulni. Lehet politikai és társadalmi oka is a költözésnek. Lehet, hogy elégedetlenek vagyunk a rendszerrel, amiben élnünk kell. Lehet, hogy nagyobb, szebb otthont szeretnénk magunkat. Az esetek túlnyomó részében azonban mindenképpen egy olyan otthont hagyunk hátra, amihez érzelmileg kötődünk. Emlékek sokasága köt minket az adott helyhez.
Ahogy Emily Murdoch csodálatosan megfogalmazta:
„Az otthon ott van, ahová hazatér a szíved.”
Költözhetünk egy ragyogóbb, biztonságosabb, tisztább környékre, szebb, nagyobb, drágább otthonba, mégis visszahúzhat a szívünk a régi, kis kuckónkba, ahol felnőttünk, ahol először csókolóztunk, ahova haza vittük a kórházból az első gyermekünket, ahova elültettük az első fát, aminek a kertjében termett a legfinomabb barack, amiből annyit ettünk óvodás korunkban, hogy három napig fájt a pocakunk utána. Szívünkbe marhat a honvágy, amikor arra gondolunk, hogy kicsit már idegenként térünk haza gyermekkorunk színterére, vagy hogy a régi otthonunkat idegenek fogják lakni. Hogy idegen kezek átalakítják, átformálják majd azokat a falakat, azokat a szobákat, azt az udvart, kertet, amit mi akkora szeretettel terveztünk gondoztunk és építettünk. Hogy az otthonunk többé nem lesz a mi otthonunk.
Sajnos gyakran a környezetünk nem érti, miért szomorkodunk. Gyakran mondják: „Hiszen sokkal jobb az új helyetek…”, „Te döntöttél úgy, hogy elmész, senki nem tartott pisztolyt a fejedhez…”, stb… Nem engedik meg nekünk, hogy szomorkodjunk amiatt, ami elmúlt, és hogy dühöt érezzünk a változás miatt, amit idegen kezek hoztak a régi szeretett otthonunkba.
Pedig ezek az érzések mind természetesek, hiszen, ha egy számunkra fontos otthont hagyunk hátra, az bizony iszonyúan tud fájni. Meg kell gyászolnunk, hogy elmúlt, hogy megváltozott. El kell engednünk azokat az álmokat, terveket és vágyakat, amiket már nem ott fogunk megélni és átélni.
A félelem is természetes ebben a helyzetben. Hiszen a megszokottat hagyjuk hátra. Az otthonunkról általában mindent tudunk. Tudjuk, hogy melyik ablak húz egy kicsikét, hogy mennyire kell elzárnunk a csapot, hogy ne csöpögjön. Hogy hány fok számunkra a kellemes, hogy a szomszéd mikor aktívabb, és mikor van lehetőségünk arra, hogy igazán kipihenjük magunkat. Az otthon nem téglából, malterból, betonból és építőanyagok összességéből áll, hanem jó és rossz emlékekből, álmokból, tervekből. De legfőképp érzésekből. Bármi is az oka annak, hogy elhagyjuk az otthonunkat, az lehet nehéz és fájdalmas is. Azzal pedig, ha elfogadjuk ezt, megkönnyítjük az átmenetet és az új otthon kialakításának a folyamatát.
Betegségből való felépülés
Elképesztően nagy butaságnak tűnhet elsőre az a gondolat, hogy valaki amiatt gyászol, hogy felépül egy akár súlyos, hosszantartó betegségből. Hiszen mi gyászolni való lehet abban, hogy az ember jobban van fizikálisan, nincs fájdalma, és egészséges vagy legalábbis egészségesebb?
Ezt egy rendkívül egyszerű példával szoktam szemléltetni.
Képzeljünk el egy egyedülálló, alapvetően magányos felnőttet, aki egyedül él. Lehet, hogy kirepültek már a gyermekei, lehet, hogy elvált vagy özvegy, lehet idős vagy középkorú. A lényeg, hogy alapvetően ritkán találkozik a rokonaival, ismerőseivel, és magányosan él. Aztán egy napon megbetegedik, éri egy baleset. Ápolásra és gondoskodásra szorul. A rokonai, gyerekei, barátai, ismerősei aggódnak érte, így gyakrabban mennek hozzá, látogatják. Egy szó, mint száz, nagyobb szeretet, törődés és figyelem veszi körül. És bár fájdalmai vannak, elveszítette az egészségét, nincs jól, mégis fürdőzik a környezete figyelmében. Eltelnek napok, hetek, hónapok, és ő jobban lesz, felépül, meggyógyul. Nagy eséllyel a rokonok, barátok, ismerősök látogatásai alább hagynak, hiszen már nem szükséges gondoskodni róla. Bár az egészségét visszanyeri, de ezzel egy időben elveszíti a figyelmet, amit a „betegségének” köszönhetett. Vajon van, mit gyászolnia?
Munkahely váltás
A legtöbben úgy gondolják, hogy csak a munkahely elvesztését élhetjük meg fájdalmasan. A valóság azonban az, hogy hasonló a helyzet akkor is, ha mi döntünk a váltás mellett. Lehet, hogy sokkal jobb feltételekkel tudunk az új helyen kezdeni, lehet, hogy a hőn áhított álommunkát kapjuk meg, remek csapattal és főnökkel kell együttműködnünk, mégis keserűséget érzünk a amiatt, hogy a régi helyet hátra hagyjuk. Ez teljesen természetes, hiszen minden új helyzet tele van sok ismeretlennel, ami szorongással, félelemmel tölthet el minket. A régi munkahelyen ismerjük már a legtöbb munkatársunk „bogarát”, és hiába rosszabbak, mégis nagyjából ismertek a feltételeink. Nem nagyon akadt olyan munkahely, ahol valamit vagy valakit ne sajnálnánk hátra hagyni. Kapcsolataink veszhetnek oda, és érzelmi kötődésünk is kapcsolódhat az adott helyhez, munkakörhöz. Persze ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy ne merjünk váltani ezek miatt a lehetséges veszteségek miatt. Pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy teljesen rendben van, ha fájó szívvel hagyjuk el régi munkahelyünket. Az új helyre való beilleszkedést megkönnyíti az, ha ezeket a nehéz érzéseket felismerjük, elfogadjuk és felgdolgozzuk magunkban, mintha a szőnyeg alá söpörnénk azzal a felkiáltással, hogy „Milyen hülyeség szomorkodnom, hiszen sokkal jobb helyre kerültem…”. Amit érzünk, az soha nem lehet hülyeség és soha nem lehet nem helyénvaló. A feldolgozás mindig ennek a megértésénél kezdődik.
Házasságkötés, gyermek születése
Amikor az első gyermekem megszületett, nem értettem azokat az anyákat, akik nem a felhők felett jártak 10 méterrel. Nem értettem, miért fáradtak, levertek és hogy-hogy nem élvezik minden pillanatban az anyaság által nyújtott örömöket. Aztán ahogy telt az idő, és négygyermekes édesanya lettem, levetettem magamról ezt a rózsaszín ősanya szemüveget, és elkezdtem meglátni az anyaság valódi arcát. És bizony szomorú vagy sem, de abban nem minden púderillatú cukiság. Amikor ezt szülőként elismerjük, az nem azt jelenti, hogy bánjuk, hogy gyermekeink születtek, hogy ne szeretnénk őket a világon mindennél jobban. Ez pusztán azt jelenti, hogy emberek vagyunk. Nem csak anyák és apák, hanem EMBEREK. Akik bizony van, hogy fáradtak, levertek, demotiváltak. Akik szeretnének időnként csendet, rendet maguk körül. Akik vágynak a kikapcsolódásra. Amikor elkötelezzük magunkat a párunk mellett, amikor elkötelezzük magunkat a gyermekvállalás mellett, akkor bizony lemondunk sok mindenről.
Ennek felismerése és beismerése pedig abszolút nem megvetendő. Hiszem, hogy akár a házasságban, akár a gyermekvállalásban, -nevelésben fellépő akadályokat, nehézségeket könnyebb leküzdeni és átugrani, ha felkészülünk az érzelmi hullámvasútra, ami jelentkezhet. Rendben van az, ha szomorúságot vagy félelmet érzünk, ha arra gondolunk, hogy a szabadságunk, a terünk csökkeni fog azzal, ha elkötelezzük magunkat egy másik személy mellett és személyért. Lehetünk attól „elég jó szülők”, hogy gyászt élünk meg a gondtalan, fiatal éveink miatt, amikor még nem nyomta annyi felelősség a vállunkat. Érezhetjük nehéznek a csomagot, amit mindennap cipelünk. Lehetünk boldogok a gyermekünk, a párunk miatt, de közben érezhetünk keserűséget amiatt is, hogy kevesebb időnk van saját magunkra, a vágyainkra és az álmainkra.
Mindenkinek kellenek ugyanis a párján és a gyermekén kívül is vágyak, álmok. Mindig arra vágytam, hogy édesanya legyek, de emellett mindig újabb és újabb célokat tűztem ki magam elé. A családomon kívül is vannak álmok, amiket remélem egy napon meg tudok valósítani. Hiszen mi történik azzal a szülővel, aki csak a családjának él akkor, amikor a gyermekei kirepülnek?
Életünk során számtalan olyan pillanat lehet, amikor a környezetünk szerint a világ legboldogabb emberének kellene éreznünk magunkat. Amikor hálátlannak titulálnak minket amiatt, hogy a mások szerint tökéletes pillanatainkban, miért nem vagyunk tökéletesen boldogok. Miért nem tudjuk egyszerűen csak élvezni a jelent? Nagyon fontosnak tartom, hogy minél több időt töltsünk a jelenben, ahelyett, hogy a múlton bánkódunk, vagy a jövőnk miatt szorongunk. Azonban ahhoz, hogy életünkben minél több „Jelenlét” legyen, ahhoz elengedhetetlen a múltunk minél szélesebb körű megértése és feldolgozása. Ez pedig, -nem győzöm elégszer hangsúlyozni- az érzéseink beazonosításánál, majd elfogadásával kezdődik.