A mai nap tükrében még inkább elengedhetetlennek tartom, hogy fókuszt kapjon az, mennyi káros következménye lehet a későbbiekben, ha elvesszük a gyermekeinktől a sírás lehetőségét. Bár főleg a fiúgyermekeket érinti ez a dolog, de sajnos nem ritka, hogy a lányokat is belesodorjuk a rossz mintáink továbbvitelébe.
Életemben egyszer voltam részese bombariadónak. Valamikor általános iskolás, 8-9 éves korom körül lehetett az eset. Sok mindenre nem emlékszem belőle, de arra tisztán, hogy mit éreztem. Máig tisztán fel tudom idézni mennyire féltem, rettegtem és aggódtam. Na nem magam miatt, mert akkor én már biztonságban voltam, a tornaterem padlóján ülve. A bátyámért és az anyukámért aggódtam borzalmasan, akik szintén az épületben voltak. Nem is nyugodtan meg addig, amíg nem láttam meg őket. Emlékszem, hogy ott kuporogtam az osztálytársaimmal a földön. Mind nagyon féltünk. Emlékszem, hogy mindenki próbálta tartani magát, de közben titokban a többségünk törölgette a szemét. Azt nem tudom, hogy én mikor kezdtem el sírni, de abban biztos vagyok, hogy amikor megláttam anyukámat, odaszaladtam hozzá és zokogni kezdtem a vállán. És mennyire jól esett az a sírás…. mennyire megkönnyebbültem!
A mai napon vajon hány gyermek élte át ugyan ez a félelmet és aggódást. És aztán hány gyermek tudta kisírni magából a feszültséget, a szomorúságot, a félelmet anélkül, hogy bárki kigúnyolta volta az iskolában, vagy akár otthon.
Borzasztóan károsnak és szomorúnak tartom, hogy 2025-ben még mindig ott tartunk, hogy a fiúgyermekeinket megnyomorítjuk a „Katona dolog!”, „Csak a lányok sírnak…” és hasonló tartalmú mondatokkal.
Az elmúlt években számtalan alkalommal kellett végig néznem az ezen mondatokon felnőtt férfiak nyomorúságos kínlódását.
A segítségért hozzám forduló férfiak döntő többsége az első ülésünk első negyedében mereven, zárkózott testtartással ül. Már-már herkulesi erővel próbálnak mindent megtenni azért, hogy fenntartsák az „Én erős férfi vagyok” látszatát. A vállukat mereven felhúzzák, az álkapcsuk annyira megfeszül, hogy néha attól félek, menten összetörik az összes foguk. A lábukat keresztbe fonják, a karjuk a mellkasuk előtt összekulcsolva. Érzelmek nélkül sorolják és sorolják az őket ért mérhetetlen fájdalmakat, mintha csak a szorzótáblát mondanák fel. Aztán idővel szinte mindig eljön egy pont, amikor már látszik rajtuk, hogy nem bírják. Ilyenkor elkezdenek nagyokat pislogni, azt hihetik, hogy így nem veszem észre a szemükben feltelt könnyeket. Elkezdenek fészkelődni, forgatják mindenfelé a szemüket. Amikor hirtelen elhallgatnak, elég, ha halkan csak ennyit mondok: ENGEDD KI!
És akkor szertefoszlik minden. Lepatakzik róluk a látszat, az érzelemmentesség vakolata, minden. Van, aki csak néhány könnycseppet enged meg magának. Van, aki halkan sírdogál, de nagyon gyakran kitör belőlük a fájdalmas zokogás. Teljesen mindegy, hogy 30 vagy 70 éves férfiról van szó, szinte mindig ez történik.
Ezekben a pillanatokban, percekben is, persze végig mentegetőznek, elnézést kérnek tőlem a könnyeikért. Győzködnek, hogy „de ők nem szoktak sírni, nem is értik, mi van most velük…”, „hiszen egy férfi nem viselkedhet így…”.
Ilyenkor gyengének tűnnek a szememben? Nőiesnek vagy lányosnak? Csalódással szemlélem ilyenkor az erős férfiakat?
NEM! SOHA SEM!
Ilyenkor vérzik a szívem. Vérzik a szívem, és azon jár az eszem, vajon hány évtizede kell ezeknek a férfiaknak könny és sírás nélkül mindent kibírniuk. Hány fájdalmas pillanatot, életeseményt kellett fapofával végig csinálniuk?
Mert ezt várta tőlük a társadalom. Mert így illik….
Gyengék ezek a férfiak?
Óóó NEM, egyáltalán nem. Gyászolnak. Olyan dolgokat, személyeket és eseményeket gyászolnak, amiknek csak a kis hányadától is összeroppanna a legtöbb ember. Gyászolják a halott, vagy meg nem született gyermeküket. Gyászolják a szüleiket, testvérüket, szerelmüket. Gyászolják az álmaikat, az egészségüket. Gyászolják a gyermekkorukat. Gyászolják az igazságtalan pofonokat (És IGEN, minden egyes pofon igazságtalan, amit egy gyermek kap!). Gyászolják a megaláztatásokat, gúnyos megjegyzéseket, amiket azoktól a személyektől kaptak, akiknek a szeretetükkel kellett volna betakarniuk őket a gyermeki évek alatt. Gyászolják, -Ó igen sajnos mennyi férfinak kell ezt is gyászolnia!- , a kéretlen érintéseket, trágár szavakat, amit kaptak védtelen gyermekként, szexuális bántalmazásuk során.
Gyászolnak és szembe néznek veszteségeikkel. Olyan bátorságról és erőről tesznek tanúbizonyságot, ami nem összemérhető mással.
Sokszor elgondolkozom azon, hogy mennyivel könnyebb lehetett volna nekik, ha gyermekkorukban olyan biztonságos közeg lett volna körülöttük, ahol bátran sírhatnak. Ha tudták és érezhették volna azt, hogy van egy menedék, ahol bármikor megpihenhetnek, sírhatnak, ha dühösek, ha csalódottak, ha elkeseredettek, ha fájdalmuk van.
Ha az anyai vagy apai kéz ölelése nem adja meg azt a biztonságot, amiben megélhetjük a valódi érzéseinket, akkor mégis hol lelhetünk rá majd később erre a biztonságra?
Ha a körülöttünk lévő felnőttekben nincs annyi szeretet és megértés, hogy az érzéseinket bátran kimutathatjuk, akkor mégis felnőve, hol találhatunk majd rá erre?
Sokan gúnyosan megjegyzéseket tesznek arra, hogy tömve vannak már a terápiás rendelők. Igen, tömve vannak. De talán, ha ezek az emberek életükben legalább csak egyszer megadtak volna egy gyermeknek egy ilyen biztonságos közeget, akkor nekünk segítő szakembereknek sem lenne ennyi munkánk.
Higgyétek el egészen másként sírnak azok a felnőtt férfiak, akik gyerekként is megtehették ezt. Sokkal kevesebb a bennünk rekedt fájdalom és sokkal könnyebben dolgozzák fel a veszteségeiket. Sokkal empatikusabbak a környezetükkel, a családjukkal és sokkal nagyobb biztonsággal mernek szeretni és felelősséget vállalni. Miért? Mert gyerekként megtapasztalhattak egy magasabb fokú biztonságot. Megtapasztalhatták, hogy bátran merhetnek érezni és ki is fejezhetik azt, mások megvető és gúnyos mondatai nélkül.
De, hogy mi is történik sírás közben? Miért is nincs jogunk senkinek, egyetlen egy nemből való embernek, egyetlen élethelyzetben sem megtiltani?
Sírás hatására endorfin és oxitocint bocsájt ki a szervezetünk, mely hírvivő anyagok hozzájárulnak a szorongás és a fizikai fájdalom csökkentéséhez. Azérzelmi okokból történő sírással távozó könny összetétele egészen más, mint a reflexkönnyeké. Több fehérjét és adrenokortkiotróp hormont tartalmaznak a könnyek, melyek segítenek abban, hogy jobb hangulatba kerüljünk.
Így hát mély tisztelettel és szeretettel szeretném kérni szülőtársaimat, pedagógusokat, minden gyermekkel foglalkozó vagy kapcsolatban lévő felnőttet, hogy engedjétek sírni a gyermekeket. Engedjétek sírni dühében, szomorúságában, fájdalmában, keserűségében, félelmében, rettegésében, aggódásában, idegességében, csalódottságában, de akár örömében és boldogságában is azt, aki sírni szeretne! Engedjétek meg neki, hogy érezzen! És, ami talán ennél is fontosabb: engedjétek meg magatoknak is ugyan ezt!