Néhány héttel ezelőtt azt hittem, hogy elveszett az életemnek az egyik legfontosabb, nem pótolható tárgyi értéke. Olyan mély fájdalmat éltem át, hogy az ágyon ülve zokogtam a sötét szobában, és még a gyerekeim elképesztően édes vigasztalása sem tudott megnyugtatni. Csak az segített, hogy jól kisírtam magam. Alapvetően próbálok nagyon tudatos lenni ezen a téren, és bár a könnyeimet sosem szégyelltem a gyerekek előtt – miért is tenném, hiszen azzal arra tanítanám őket, hogy ne mutassák ki a saját érzéseinket- , de a nagy drámai jelenektől próbálom megkímélni őket, hiszen ezek traumatikusak is lehetnek egy gyerek számára. Viszont akkor és ott olyan végtelenül el voltam keseredve, és olyan nagy szomorúságot éreztem, hogy egyszerűen ki kellett sírnom magamból. Szegényeket meg is ijesztettem. Így a következő napokban sokat beszélgettünk róla, miért is voltam ott és akkor annyira szomorú és kétségbeesett.
De mi is történt? Aznap este tudtam meg, hogy valószínűleg nem tudja megmenteni az ország egyik legjobb adatmentője a tönkre ment külső winchesterünkön lévő adatokat. Persze most felkaphatod a fejed, hogy most ez komoly? Egy winchester miatt borultam ki ennyire? Nos, igen. Ugyanis ezen volt rajta a gyermekeink megszületésétől kezdve minden kép és videó az életünkről, a mindennapjainkról, a születésnapokról, a karácsonyokról, az első lépéseikről, az első csuklásukról, a nevetéseikről, sírásukról és igen a hisztijeikről is. Több ezer kép és videó, amik hűen őrizték a szép pillanatainkat és a nehéz időszakainkat egyaránt. Az elmúlt 8 évből rengeteg mindenre nem emlékszem, köszönhetően a sok-sok átvirrasztott éjszakának, aggódásnak és gondoskodásnak, amit a gyermekeink igényeltek. Amikor ezeket a képeket vagy videókat újra néztem, akkor ismét eszembe jutott számtalan pillanat, ami egyébként a kialvatlanság ködébe veszett a mindennapokban. Előhozták az akkor megélt érzéseimet, félelmeimet, melegséget, amit akkor és ott éreztem. És úgy tűnt, ez mind elveszett. Borzasztóan kétségbe estem. Mérges és dühös voltam és annyira szomorú is. Számomra tényleg ez volt a legértékesebb tárgyi dolog az életemben. Nem a pénzbeli értéke miatt. Hanem az összes érzés, emlék miatt, amit ezt tárolt. Gyászoltam. Olyan érzés volt, mintha kitépték volna azt a darabot belőlem, ami emlékezett bennem ezekre a pillanatokra. Mintha véglegesen elveszett volna egy rész az életünkből, a múltunkból.
Szerencsére a történet jól végződött. Mivel ez az adatmentő nem tudott segíteni, így egy másik kollégájának elpostázta a winchestert, aki végül elő tudta varázsolni az adatok nagy részét. Nem is tudom szavakban kifejezni, hogy mennyire boldog voltam, amikor visszakaptuk az elveszettnek hitt képeket és videókat. -És igen, azóta minden adatunk klónozva pihen két külön helyen.
Talán ez a példa kicsit segít megérteni a tárgyi veszteségek miatt érzett érzéseket. Amikor valaki valódi gyászt él meg egy ilyen helyzetben, akkor valójában nem az anyagi értékét gyászolja az adott dolognak. De nézzünk egy másik példát!
Általános iskola 7. osztályos voltam, amikor az autónkat ellopták a ház elől. Mai napig emlékszem arra, hogy mennyire összeszorult a gyomrom, és mekkora dühöt és szomorúságot éreztem. Nagyon fájt, ami történt. Egy részről végtelenül dühös voltam, hogy valaki elbitorolta csak úgy azt, amiért a szüleim keményen megdolgoztak. Másrészről nagyon szomorú voltam, hogy az emberek képesek így átlépni embertársaikon. Emlékszem arra, hogy nagyon hosszú időbe telt, míg sikerült lelkileg feldolgoznia a családunknak azt, ami történt. Életemben ekkor találkoztam azzal, hogy mennyire mély gyászt élhet meg az ember egy tárgyi veszteség esetén.
Ért olyan anyagi veszteség is, ami nagyon bagatellnek tűnhet első hallásra.
Amikor a nagyfiam egy év körüli volt- éppen a minden szekrényt kipakoló korszakát élte- valahogy a kezébe akadt a polgári esküvőnkön viselt, imádott, sárga cipőm. Nagyon tetszett neki és gondolta, ha már ráakadt erre a kincsre, meg is kóstolja, milyen íze van. Azalatt a pár pillanat alatt, amíg kettesben maradt a magassarkúmmal, teljesen szétrágta és használhatatlanná tette. Az volt az első eset, amikor igazán dühös voltam rá. Hiába tudtam, hogy fogalma sem volt róla, milyen rosszaságot csinál. Hogy őszinte legyenek, megsirattam azt a cipőt. Pedig elmehettem volna és vehettem volna egy ugyan olyat, de az már nem ugyan az lett volna, mint amit megsirattam. Hiszen nem abban mondtam ki a férjemnek az igent az esküvőnkön, nem ahhoz kötöttek fontos érzelmi szálak, és emiatt pedig pótolhatatlan volt.
Egy ismerősöm több, mint 50 évvel később is fájdalmas emlékként mesélt arról, amikor gyermekként elveszítette a nyunyókáját. Persze nem az anyagi értéke miatt volt fontos neki az az anyagdarab. Az érzelmek miatt gyászolunk, amik a tárgyhoz láncolnak minket.
Amikor látjuk gyermekkorunk egy fontos helyszínét az idő martalékává válni, akkor is érezhetjük a keserűséget a szívünkben és a szánkban, még ha az anyagi értéke az adott épületnek a nullával egyenlő is.
Gyászolhatjuk azt a sok munkát és energiát, amit belefektettünk az adott tárgy megszerzésébe, felépítésébe. Gyászolhatjuk az éveket, az emlékeket, amik hozzá kötnek. Gyászolhatjuk azt a célt és álmot, amit szerettünk volna elérni általa. Gyászolhatjuk azt az embert, aki voltunk miatta. Gyászolhatjuk az összes veszteséget, ami ért minket miatta.
Nem anyagiasság kérdése az, hogy egy tárgyi veszteség mennyire visel meg minket. Sokkal inkább a hozzá kapcsolódó veszteség mértéke és az hozzá kapcsolódó érzelmek határozzák meg a gyász mértékét.
Amikor egy gyermek sír amiatt, hogy elhagyott, elveszített valami, számunkra aprónak tűnő tárgyat, akkor gondoljunk arra, hogy ilyenkor ő nem csak azt a kavicsot siratja, hanem azt az energiát és időt, amit belefektetett annak megtalálásába. Persze nem azt mondom, hogy kezeljük ezeket a helyzeteket drámaian, de sokat segíthet átlendülni ezen, ha megértő szívvel állunk a gyerekek kisebb veszteségeihez is.
Ugyan ez természetesen igaz a saját tárgyi veszteségeink esetén is. Vizsgáljuk meg, milyen érzések okozzák bennünk a gyászfolyamatot. Sokszor ilyenkor azt hihetjük, ha az elvesztett tárgyat azonnal pótoljuk egy újjal, akkor az jelentős enyhülést fog hozni. Itt is igaz azonban, hogy az esetek döntő többségében az adott tárgyhoz fűződő érzelmi kötődés és érzelmi igazságok okozzák a nehéz érzéseinket, amit egy új nem tud rögtön pótolni. Mint minden gyászfolyamatban az érzéseink beazonosítása és megélése fogja segíteni a gyászmunkát.