Ahogy előző bejegyzésemben már írtam Kenneth J. Doka volt az első olyan szakember, aki javaslatot tett a jogfosztott gyász fogalmának bevezetésére 1989-ben. Olyan helyzetekre használja, amikor olyan veszteség lép fel, amelyet nem lehet nyíltan elismerni, nyilvánosan gyászolni, vagy társadalmilag elismerni, támogatni. (Doka, 1989).
Mint már írtam jogfosztott gyászt élhetünk meg többek között kevésbé szeretett személy, szerető, ex halálakor, de például szeretett kisállatunk halálakor, vagy eltűnésekor is.
Sajnos a lista nem ilyen rövid. Lássuk, milyen esetekben találkozhatunk még gyászunk jogfosztottságával:
- Prenatális veszteség, perinatális halál
Ahogy Ronald Reagan amerikai elnök 1988-ban megfogalmazta egy beszédében:
„Ha egy gyermek elveszíti szüleit, árvának nevezzük. Ha egy házastárs elveszíti férjét vagy feleségét, özvegynek hívjuk. Ha egy szülő elveszíti gyermekét, arra nincsen szavunk …”
Azt hihetnénk, hogy egy gyermek halálakor a szülők minden jogot és segítséget megkapnak gyászuk megélésében és feldolgozásában. Sajnos a valóságban ez messzemenőleg nem így van.
Prenatális veszteség alatt
- méhen belüli elhalást
- spontán abortuszt, missed abortuszt, abortuszt
- iker redukciót értjük.
Perinatális halálról szülés körüli újszülötthalál esetén beszélünk.
A prenatális veszteség és perinatális halál esetén is gyakran tapasztalom, hogy a gyászoló szülőket meg nem értés veszi körül, érzéseiket bagatellizálják és kicsinyítik.
A magzatokra sokan nem teljesértékű személyként tekintenek, főleg abban az esetben, ha a terhesség 12. hete előtt következik be a vetélés. Ilyenkor szinte nincs is olyan anyuka, aki ne találkozna azzal a megjegyzéssel, hogy „ Még lehet másik…”, vagy hogy „Ő nem is volt még igazi gyermek.” . Nagyon gyakran maguk a szülők is ezekkel a gondolatokkal próbálják feldolgozni a veszteségüket, próbálnak mielőbb továbblépni. Sokszor az édesanyák csak akkor szembesülnek egy korábbi magzatvesztésük miatti gyászfolyamatuk feldolgozatlanságával, amikor egy gyermeknek életet adnak. Az egészségügyi dolgozók gyakran szembesülnek azzal, hogy egy korábbi terhesség megszakadása miatt a vajúdás ideje kitolódik, vagy a fájások abbamaradnak a szüléskor. Ilyenkor kerülhetnek ugyanis felszínre a korábbi veszteség miatt feldolgozatlanul maradt félelmek, aggodalmak, szomorúság vagy akár düh is.
Abban az esetben, ha abortuszra kerül sor, a környezet részéről még kevesebb támogatásra számíthatnak a szülők. Ilyen esetben a bűntudat és a lelkiismeretfurdalás tovább nehezíti a gyász feldolgozását, az érzések megélését.
A szüléskor bekövetkező halál nem békés halál. Ilyenkor egy pillanatba sűrítődig bele egy egész élet: a várva várt találkozás, a megszületés, a fény kihunyása, a halál és a búcsú. Szinte minden esetben a mérhetetlen fájdalom mellett megjelenik az erős bűntudat, hiszen minden anya magában keresi a hibát, hogy miért nem sikerült egy egészséges gyermeket kihordania, és megszülnie. Ilyenkor hiába minden meggyőző érv, hiába tudja az édesanya is tudat alatt, hogy mindent megtett kisbabája egészségéért, mégis mérhetetlen súllyal nehezedik rá az az érzés, hogy ő tehet kisbabája haláláról.
Sajnos sok esetben a szülők nem tudnak elbúcsúzni gyermeküktől, mivel a magzatok és halva született babák hamvasztásáról a kórház gondoskodik, hacsak a szülő másként nem rendelkezik. A súlyosan sérült vagy fejletlen babákat azonnal kiviszik a szülőszobáról, és sok esetben egyáltalán nem ajánlják fel a gyermek megnézésének lehetőségét a szülőknek. Kutatások szerint a magzat, gyermek testének megnézése nagyban segíti a gyászfeldolgozást. Szerencsére napjainkban egyre több egészségügyi intézmény tartja fontosnak azt, hogy a szülő dönthessen arról, hogy megkívánja-e nézni gyermekét vagy sem. Sok gyászoló szülő örökké bánja, hogy nem nézte meg gyermekét, és nem tudott tőle méltóképpen elbúcsúzni.
Még napjainkban is ritka, hogy temetést vagy búcsú szertartást tartanak a meg nem született magzatnak vagy halva született gyermekeknek. Ennek következtében a közeli hozzátartozók még kevésbé tudnak kapcsolódni a szülők veszteségéhez és gyászához, így még inkább nő bennünk a tanácstalanság a támogatás mikéntje felől. Így maradnak a jól bevált, ám rendkívül káros megjegyzések az időről, másik gyermekről, a veszteség szőnyeg alá söpréséről és elbagatellizálásáról.
Prenatális veszteség esetén a szülőknek nincsenek konkrét emlékeik a gyermekükkel és a gyermekükről. Nem élhettek át vele olyan pillanatokat, amik a gyászuk során később kapaszkodóként szolgálhatnának nekik. Nem ismerhették meg gyermekük személyét, apró szokásait, nem láthatták az első mosolyát, nem hallhatták az első szavait, és nem törölhették le a könnyeit. A szülőknek csak álmok, vágyak maradnak a meg nem született, elveszített gyermekükkel kapcsolatban. Be nem teljesült álmokat, fantáziákat meggyászolni megfoghatatlanságuk miatt nagyon nehéz.
A prenatális veszteség és perinatális halál miatti gyász esetén is nagyon fontos lenne a hozzátartozók, barátok részéről a megtartó, támogató közeg. Egy gyermek elvesztése- legyen szó bármilyen parányiról, fiatalról, legyen szó abortuszról vagy vetélésről-, mindig rendkívül megterhelő és hatalmas veszteség még akkor is, ha a szülőkben ez -önvédelmi mechanizmusok következtében – nem is tudatosodik. Egy gyermek elvesztése a legmélyebb fájdalom, amit egy ember átélhet.Ez az a gyász, aminél azt mondjuk, hogy megpróbáljuk feldolgozni a feldolgozhatatlant.
- Válás, szakítás
Kutatások szerint a válás alatti fizikai és érzelmi megterhelés nagyobb, mint házastárs halálakor. Válás vagy szakítás esetén nem a halál az elválasztó erő két ember között, hanem maguk a személyek. A házastársak életben maradnak, azonban a kapcsolatuk pusztulásra ítéltetik, és kialszik a fénye.
Napjainkban szerencsére egyre többen ismerik fel és fogadják el, hogy válás esetén is gyászt élnek meg. S mint gyászfolyamatot, ezt is erős ambivalencia – egymásnak ellentmondó érzések egy időben való jelentkezése- jellemzi. A válás utáni gyászfeldolgozást tovább nehezíti a kommunikáció lezáratlansága. Ha a kapcsolatból születtek gyermekek, akkor az eltávolodás is csak bizonyos mértékig történhet meg a gyermekek érdekei miatt, teljesen nem.
Váláskor, illetve szakításkor nem csak az egykoron szeretett vagy nem szeretett személyt veszítjük el, hanem az összes álmunkat, vágyunkat, célunkat is, ami hozzá és a kapcsolatunkhoz tartozott. Vágyunkat egy hosszú, szép és boldog közös élet, sírig tartó szerelem, közös otthon, időskor, élmények és akár gyermek iránt. Minden emberi kapcsolatunkban kialakítunk egy képet magunkról. Jó esetben ez a kép önazonos, bizony esetekben azonban ezt csak a külső elvárások alapján alakítjuk ki. Egy házasságban ez a kép lehet egy hűséges, önfeláldozó, minden akadályt legyőző, kitartó, szerető személy képe. Ez a szerep azonban egy válás esetén millió darabra hullik szét. A kapcsolatok szétszakadásakor nagyon erős identitásvesztés következhet be. Ilyenkor a válófélben lévő feleknek újjá kell alakítanunk személyük minden egyes kis összetört darabját. Újra kell fogalmazniuk a magukról kialakított és mutatott képet, miközben gyakran a környezetüktől is azt a visszajelzést kapják, hogy „Nem ismerek rád…”, „Én nem ilyennek ismertelek meg…”.
Abban az esetben, ha mi döntöttünk a válás mellett, a környezet részéről még erőteljesebben jelenthez meg gyászunk jogfosztottsága. Annak, aki ki akar lépni a kapcsolatból, nincs joga szomorúnak lennie, fájdalmat érezni. Sőt gyakran kárörvendően tekintenek az ő szenvedésére. Vele szemben bizony az elvárás az, hogy mosolyogva viselje „tettének, döntésének következményeit”. Gyakran számolnak be az ügyfeleim arról, hogy a hozzájuk legközelebb állok elítélik, megvetik őket döntésük miatt, illetve bagatellizálják az ő érzéseiket és gyászukat. Nagyon gyakori, hogy a válás mellett felbomlanak barátságok, családi kapcsolatok is. Egy válás minden emberi kapcsolatunkra hatással lehet, hiszen mások is érintetté válnak benne. Nem elvárható, hogy mindenki egyetértsen a döntésünkkel a válással kapcsolatban, azonban az jogos igényünk, hogy az érzéseinket ne kérdőjelezze és bagatellizálja el senki. Mindenkinek joga van szomorúnak, dühösnek lenni, mint ahogy akár megkönnyebbültnek, felszabadultnak és boldognak is a válást követően.
Sokan még mindig úgy gondolják, hogy ha valaki egy bántalmazó kapcsolatból lép ki, akkor az nem él át gyászt. Pedig ez nem is állhatna távolabb a valóságtól. Egy ilyen kapcsolatból való kiszakadás még inkább nehezített egyéb veszteségekkel. Természetesen a bántalmazott ilyenkor nem a rajta alkalmazott fizikális, verbális vagy szexuális erőszakot sírja vissza. Nem amiatt szomorú, hogy jó esetben többé nem kell rejtegetnie a testi és lelki sérüléseit. A bántalmazott is rengeteg veszteséget él át a kapcsolatból való kiszállás során. Éppen úgy elveszíti az identitását, az álmait, a vágyait az egykoron szeretett személyt. A bántalmazott a végsőkig reménykedik abban, hogy a párja miatta egy napon majd megváltozik. Reménykedik, hogy a szerelem, a szeretet erősebb lesz a benne rejlő démonjainál. Ez a remény is szertefoszlik a kapcsolat halálakor. A bántalmazói kapcsolatok tele vannak folyamatos veszteségekkel. Így mire válásra kerül sor, a bántalmazott már erősen terhelt gyászfolyamatokkal. Nagyon fontos az ilyen helyzetekben a biztonságos megtartó közeg, aki komolyan veszi a bántalmazott minden érzését, és segíti a gyászfolyamat egészséges feldolgozását.
A válás miatti gyász általában 2 évig is eltart. Természetesen ez függ attól, hogy a feldolgozásért mennyit teszünk vagy nem teszünk, egyáltalán foglalkozunk-e vele. Sajnos nagyon ritkán hallani olyan estekről, amikor a környezet megadja a kellő időt a gyászolónak válása vagy szakítása feldolgozására. Nem, hogy két év múlva, de sokszor néhány hónap múlva is unottan hallgatják a barátok az újabb és újabb eszmefuttatásokat a szakításról, a válásról, a másik félről. Bár tény, hogy a történtek újra és újra elmesélése, kielemzése önmagában nem elengedő a veszteség feldolgozásához, de az érzésekről való kommunikáció segíti azok elfogadását, megélését és aztán kezelését is.
Szakítás esetén nagyon gyakran hallhatjuk, hogy „Lesz majd másik!”, „Nem érdemelt meg, sokkal jobbat érdemelsz!”. És természetesen gyakran elhangzik a klasszikus mondat: „Az idő majd segít” . Nagyon fontos, hogy ezek a mondatok az értelemre hatnak. Szakítás esetén a szívünk törik össze, és semmit nem segít, ha racionális érvekkel akarjuk begyógyítani a sebeinket. Szakítás esetén a környezet részéről előbb megjelenik az elvárás a továbblépésre, mint egy válás esetén. Pedig a helyzet az, hogy bizonyos esetekben egy párkapcsolat elvesztése nagyobb fájdalommal járhat, mint egy hosszú évek óta halott házasságból való kiszakadás.
Legyen szó akár szakításról, akár válásról, a környezet megtartó ereje nagyban segíti annak feldolgozását. Ne felejtsük el, hogy nem kell egyetértenünk a másik döntésével. De mások érzéseit tiszteletben kell tartanunk, ha megérteni vagy azonosulni nem is tudunk vele.
- Munkahelyváltás
Munkahely, állás elvesztése esetén általában csak a gazdasági, pénzügyi veszteségekre gondolunk. Eszünkbe sem jut, hogy egyéb, akár súlyosabb következménye is lehet a lelki állapotunkra nézve. Abban az esetben, ha mi döntünk a váltás mellett, abszolút nem gondol senki a környezetünkben arra, hogy bizony ez is gyászfolyamatot indíthat el bennünk. A valóság azonban az, hogy akár saját, akár a vezetőnk, munkahelyünk döntése alapján hagyjuk el a munkahelyünket, bizony veszteségként élhetjük meg. Lehet, hogy pénzügyileg jobb helyzetbe kerülünk az új állás betöltésekor -ez sem feltétlen következik be-, de szinte minden esetben- ha csak ideiglenesen is- sérül a biztonságérzetünk a jövő bizonytalansága miatt. A munkahelyváltás általában együtt jár bizonyos kapcsolatok elvesztésével, amit nehezen élhet meg a munkavállaló. Sokszor önmagát sem érti az ember, hogy miért szomorú ahelyett, hogy lelkesen várná inkább az új élményeket. Fontos, hogy megadjuk magunknak az időt, hogy meggyászoljuk a régi munkahelyünkkel, állásunkkal kapcsolatos veszteségeinket. Ne felejtsük el, ez teljesen természetesen, hiszen minden jelentős változás gyászfolyamatot indíthat el bennünk.
- Betegségek miatt fellépő veszteségek
Ahogy az előző írásomban már írtam, gyakran megfigyelhetjük a gyász jogfosztottságát azokban az esetekben, amikor a környezet megítélése szerint a beteg valamilyen formában hozzájárult a megbetegedéséhez pl.: dohányzó rákos beteg, súlyproblémás keringési beteg, stb… Sok esetben a környezet már akkor is megjegyzéseket tesz, ha valaki nem figyel oda, az ő megítélésük szerint, kellő mértékben az egészséges életvitelre. Sajnos gyakran a betegségek miatt fellépő gyászfolyamatot az egészségügyi dolgozók sem méltón kezelik. Pedig egyre több felmérés is bizonyította már, a beteg lelkiállapota nagyban függ a velük találkozó és róluk gondoskodó egészségügyi személyzet hozzáállásától, empátiájától, szavaitól.
Vannak olyan esetek, amikor a betegség miatti érzéseket ugyan elfogadja, megérti a környezet, azonban a további ezzel járó veszteségekről nem vesznek tudomást, vagy elbagatellizálják. Tehát például a testi fájdalom miatti szomorúságot megértik, de már például a kiszolgáltatottság miatti dühöt nem tudják kezelni, esetleg ez bosszantja is őket. Egy betegség számtalan egyéb veszteséggel járhat: szabadság, bizalom (saját testtel szembeni), mozgás-, koncentrációképesség, bevett szokások, hobbi, sport, álmok, célok, motiváció, kapcsolatok elvesztése.De például kontrollvesztéssel, negatív gazdasági, pénzügyi következményekkel is számolni lehet. Az ilyen esetekben felléphet kumulált gyász– halmozott gyász-, amikor még nem sikerült feldolgoznunk a minket ért veszteséget, és azonnal bekövetkezik egy újabb.
Jogfosztott gyász gyakran bekövetkezik kisebb betegségek esetén is. Mivel ilyenkor közvetlen életveszély nem lép fel, így senki nem számol a betegség miatt fellépő veszteségek súlyos terhével. Több ügyfelem is beszámolt arról, hogy milyen súlyos gyászfolyamat indult el benne, amikor például gyermekéről vagy saját magáról kiderült valamilyen ételallergia. Elsőre talán nem is gondolnánk, mennyi lemondással, mekkora lelki teherrel jár egy ilyen diagnózis.Éppen emiatt mennyit jelenthet a környezet részéről a megértő támogatás lelki vonatkozásban is.
- „Elveszett gyermekkor”- avagy a parentifikáció miatti veszteségek
Ahogy Bibók Bea 2023-ban megjelent nagysikerű könyvében az Ellopott Gyermekkorban -mindenkinek szívből ajánlom elolvasásra- megfogalmazta:
„A parentifikáció kifejezés arra a jelenségre utal, amikor a családi szerepek felcserélődnek, és a gyerekekre olyan feladatok hárulnak, amelyek nem az életkoruknak megfelelő felelősséggel járnak. Ilyenkor a gyerek „kis felnőtté” válik, akinek az a láthatatlan küldetése, hogy érzelmileg és fizikailag kiegyensúlyozza a családot.”
A parentifikáció közismerten hosszútávon, felnőttkorban is meghatározza az ember működését és személyiségét, hiszen mindig nehéz gyermekkori eseményekhez köthető. Ilyen lehet például: a bántalmazás -verbális, fizikális, szexuális-, szülők válása, szülő megözvegyülése, elhanyagoltság testi és lelki vonatkozásban egyaránt-, szülői alkoholizmus, szülők betegsége, beteg testvér, stb….
Bár manapság egyre több szó esik a parentifikációról és negatív hatásairól, következményeiről, de sajnos még mindig sokakban él a felfogás, ha kritikát fogalmazunk meg a szüleinkkel szemben, akkor nem szeretjük őket, és hálátlanok vagyunk. Az igazság azonban az, hogy minden szülő – gyermek kapcsolat terhelve van veszteségekkel még akkor is, ha az a kapcsolat ideális. Ezek felismerésénél és elfogadásánál kezdődik el a feldolgozás is. Gyermekkorunk ismerete elengedhetetlen az önismerethez.
Gyakran számolnak be arról az ügyfeleim, hogy meg nem értettséggel és felháborodással találkoznak a családjukban azokban az esetekben, amikor a gyermekkori negatív megéléseikről szeretnének beszélni. Gyakran még a hasonlót átélt testvérek is elutasítóan és közömbösen reagálnak, nem értve, hogy miért kell a múlton rágódni. Gyakoriak az olyan megjegyzések is, hogy „Miért vagy hálátlan, hiszen volt mit enned, másnak….”, vagy hogy „Volt fedél a fejed felett, engem sokkal többet vertek a szüleim”, vagy hogy „Hiszen miattatok, gyerekek miatt maradtunk csak együtt” és társai.
A nem megfelelő gyermekkor miatti gyász nagyon erős lehet, és nagyon nagy hatással bírhat az életünkre. Ez az a hatás, ami nem csak a mi személyiségünket, de a későbbiekben a szülői szerepünket is jelentősen befolyásolhatja. Így ne hagyjuk, hogy azt családtagjaink elbagatellizálják bármilyen intellektuális megjegyzéssel. Minden gyermeknek kijár az, hogy „elég jó szülei” legyenek, ha pedig mégsem olyan gyermekkor jutott, amilyen minden gyermeknek járna, akkor pedig jogunk van gyászunkat és veszteségeinket megélni. Jogunk van dühösnek lenni, haragudni. Jogunk van úgy érezni, hogy szüleink összetörték a gyerekkorunkat és a szívünket. Ami nagyon fontos, hogy jogunk van feldolgozni a gyászunkat elveszett gyermekkorunk miatt. Ez a boldogságunk kulcsa.