Kenneth J. Doka volt az első olyan szakember, aki javaslatot tett a jogfosztott gyász fogalmának bevezetésére 1989-ben. Olyan helyzetekre használja, amikor olyan veszteség lép fel, amelyet nem lehet nyíltan elismerni, nyilvánosan gyászolni, vagy társadalmilag elismerni, támogatni. (Doka, 1989). Doka arra is rámutatott, hogy a társadalom gyásznormái meghatározzák, hogy milyen veszteségek, illetve emberi kapcsolatok gyászolhatóak jogosan.
De mit is jelent ez pontosan?
Bizonyos haláleseti körülmények esetén a társadalom és a környezet nem ismeri el a gyász indokoltságát, nem értenek egyet a veszteség miatt fellépő heves érzésekkel. Ennek tipikus példája, amikor valakinek a döntése miatt következik be az elhalálozás pl.: öngyilkosság, abortusz. Ilyen lehet az is, ha valaki, a társadalom megítélése alapján, a tettei következményeként veszíti el az egészségét vagy akár az életét, pl.: dohányzó rákos beteg, AIDS-es beteg.
Egyes esetekben eleinte támogató a közeg, azonban az idő előrehaladtával már siettetik a gyászolót. Ennek leggyakoribb példája talán a válás, a szakítás. Kezdetben megértő figyelemmel veszik körül a veszteséget átélt személyt, azonban ahogy telik az idő, egyre gyakrabban bukkannak fel vigasztalónak szánt intellektuális megjegyzések, mint „Már annyi idő eltelt, igazán túl kellene rajta jutnod…”, vagy „Sokkal jobbat fogsz találni, ha végre túljutsz rajta…” Sajnos ezek a mondatok nem segítik a gyászolót vesztesége feldolgozásában, inkább erősítik benne a meg nem értettség, a magány, az izoláltság, a feleslegesség érzését.
Ezzel a fajta siettettetéssel azonban nem csak kapcsolati veszteségek esetén találkozhatunk. A hagyományok, rítusok elkopásával egyre gyakoribbá vált halálesetek esetén is. Számtalanszor mesélik a gyászolók szomorúan, hogy a gyászév letelte előtt vár el tőlük a környezetük olyan lépéseket, ami régen elképzelhetetlen lett volna.
Bár hiszem, hogy az idő önmagában nem nyújt gyógyírt a veszteség okozta sebekre és a gyász fájdalmára, azonban a gyógyulás siettetése, nem hogy nem segíti, de inkább gátolja a gyászfolyamat egészséges lezajlását.
A gyászfeldolgozásnak elengedhetetlen eleme az idő, amelyet rá kell szánni arra, hogy a sebeink begyógyuljanak. Hiszen attól, hogy egy csonttörést megfelelő módon ellát egy orvos, még nem fog azonnal meggyógyulni, és úgy működni, mint korábban. Sőt. Lehet, hogy soha többé nem lesz olyan, mint előtte. Így van ez valahogy a gyásszal is. Az ember soha nem lesz olyan, mint a veszteség előtt, ennek ellenére természetesen dolgozni kell azon és azért, hogy az ember a lehető legteljesebb életet tudja élni a vesztesége ellenére.
Gyakran a kezdeti segítő szándék teljesen elmarad a válás vagy szakítás esetén azzal a féllel szemben, aki a végleges döntést meghozta. A valóságban ő is veszteséget él át, és az ő esetében is valószínűsíthető az ambivalencia (ellentétes érzelmek egyidőben való jelentkezése). Azzal, hogy a környezet az ő veszteségét elbagatellizálja azzal a felkiáltással, hogy „De hiszen Te akartad!”, még jobban felerősítheti benne a bűntudat, lelkiismeretfurdalás, önmarcangolás jelenlétét.
Mi miatt nehezebb a jogfosztott gyász feldolgozása?
Mivel a környezet és a társadalom nem ismeri el a gyászt jogosnak, bizonyos esetekben esetleg meg is bélyegzi a gyászolót, az érzéseit is bagatellizálhatják, semmibe vehetik, kisebbíthetik.
Emiatt a gyászoló nem meri megélni a benne zajló folyamatokat. Nagyon gyakran kapcsolódhat ehhez erős szégyenérzet. A gyászolók gyakran úgy érzik, bennük vagy velük van a hiba, hiszen a környezetüktől nem kapnak megfelelő támogatást.
Egyedül maradnak, elizolálódnak a környezetüktől, nem tudják megosztani a bennük kavargó érzéseket és gondolatokat a szeretteikkel. Ez azonban nagyon veszélyes, hiszen mélyülhet a szakadék a gyászolók és az életéhez tartozó emberek között. Mivel nem tudnak nyíltan beszélni az érzéseikről, így például a bennünk munkálkodó szégyenérzet, bűntudat sem tud feloldódni.
Gyakran találkozom azzal, hogy a gyászolók már úgy is meg tudnak szabadulni egy hatalmas súlytól, és jobban tudják érezni magukat, ha valakinek őszintén beszélhetnek az érzéseikről. Hatalmas nagy megkönnyebbülést jelent számukra, hogy valaki nem ítéli el őket, hogy valaki megerősíti őket abban, hogy bármit is éreznek, az rendben van. Hiszen a gyász minden veszteség és minden ember esetében egyedi és egyéni, és teljesen természetes emberi reakció.
Mely veszteségek esetén találkozhatunk a leggyakrabban a jogfosztott gyász fogalmával?
Összegyűjtöttem a leggyakoribb veszteségeket, amelyeknél előfordul a gyász jogfosztottsága. Szeretném kiemelni, hogy sem nem célom, sem nem feladatom mások élethelyzetét, döntéseit megítélni vagy elítélni.
Minden embert és minden veszteséget megillet a gyász és a gyászhoz való jog, és ezt senkinek nincs joga elvenni embertársától.
Jogfosztott gyász típusai:
· Kevésbé szeretett személy halála
Azt hihetnénk, hogy csak olyan személy halálát lehet gyászolni, akit szerettünk, de a valóság ennél jóval összetettebb. Egy kevésbé szeretett személy halálakor rendkívül mértékű ambivalencia jelentkezhet, ami nehezíti a gyászfolyamat természetes lezajlását. Sok kimondatlan, feldolgozatlan érzelem, gondolat lappanghat a mélyben. Ahogy John W. James és Russell Fiedman megfogalmazta ezt a Gyógyulás a gyászból című könyvében:
„Egy ilyen személy halála olyan érzést kelthet, mintha nyújtanánk a kezünket valaki felé, akit soha nem értünk el igazán, csak hogy felfedezzük, hogy már soha többé nem is lesz ott, mikor szükségünk lenne rá.”.
Az, hogy elveszítjük még a lehetőségét is annak, hogy egy emberi kapcsolatunkat valaha is rendezzünk, óriási teherként tornyosulhat a gyászolóra. Az érzelmi beteljesülésnek minden lehetséges módja elveszni látszik. Persze szerencsére ez nincs így, hiszen például a Gyászfeldolgozás Módszer ®-nek többek között ezek feloldása is a célja.
Ezekben az esetekben fokozottan igaz az, hogy nem várhatunk arra, hogy majd az idő lecsendesíti a bennünk dúló érzéseket. Általában ezen emócióknak a döntő többsége megvolt már a haláleset előtt is, a tragédia csak felerősítette, tovább fokozta, illetve bővítette ezeket.
· Szerető halála, ex halála
Szeretném kiemelni, hogy nem tisztem megítélni és végképp nem elítélni mások helyzetét, döntésük erkölcsi mivoltát, legyen szó akár válásról, akár egy szeretői státuszról.
Szerető halála esetén hatalmas méreteket ölthet a gyászoló izoláltsága. Mivel a viszony meglétét is titok övezi -általában csak nagyon kevés személy tud róla-, így maga a haláleset miatti gyászt és az ezzel járó érzéseket is titkolni kénytelen az itt maradt fél. Legitim kapcsolat esetén is nagyon fájdalmas elveszíteni egy szeretett társat. Szeretői státuszban a fájdalmat még az is fokozza, hogy a külvilág felé szerepet kell játszania a gyászolónak, miszerint minden rendben van vele, jól van. Sok esetben még a temetésen, búcsúztatáson sem vehet rész a szerető. Abban az esetben, ha a viszonyra mégis fény derül, ez tovább nehezíti a gyászfolyamatot a család, feleség, gyerekek dühe és megvetése.
Természetesen nem azt mondom, hogy a szerető vesztesége nagyobb vagy fájdalmasabb a családénál. Semmi esetre sem tisztem megítélni és megmérni mások gyászát. Írásomban pusztán arra szeretnék reflektálni, hogy a gyász minden embert megillet függetlenül attól, hogy legitim vagy illegitim kapcsolatban volt-e a szeretett személlyel. A megtartó erő és beavatott személyek szerepe ezekben a gyászfolyamatokban még hangsúlyosabbá válik.
Ex halála esetén is nagyon gyakran találkozhatunk a jogfosztott gyász fogalmával. Ez fokozottan igaz azokban az esetekben, amikor a gyászoló volt a kezdeményező a válás vagy a szakítás esetén. A bűntudat és lelkiismeret furdalás nagyon nagy szerephez juthat ezekben a gyászfolyamatokban. Ha időközben az elhunytnak új felesége, szerelme lett, akkor az ő részéről megjelenthet egy ellenséges magatartás, megvetés is az ex felé. Bár szerencsére ritkán, de előfordulhat ilyenkor is az, hogy a gyászoló nem vehet részt a megemlékezésen, temetésen, búcsúzáson. A kevésbé szeretett személy halálához hasonlóan itt is erős ambivalencia mutatkozhat, valószínűleg jelentős számú érzelmi elakadással nehezítve. Ezek feloldásába jelentős munkát kell befektetnie a gyászolónak. Ilyenkor általában nem csak a haláleset tényét kell feldolgoznia, hanem a korábbi szakításból vagy válásból visszamaradt feldolgozatlan érzelmi veszteségeket is.
· Hírességek halála
Nagyon sokan úgy gondolják, hogy csak akkor gyászolhatjuk meg valaki halálát, ha személyesen ismertük őt. A valóság azonban az, hogy nincs olyan általunk ismert személy, akinek minden titkát, teljes személyiségét ismernénk. Sokszor éppen a szeretett személy halálakor derülnek ki olyan sok-sok évig féltve őrzött titkot, amik miatt úgy érezhetjük, nem is ismertük igazán a másikat.
Ezzel szemben sok olyan példakép, híres ember lehet az életünkben, akiket sokkal közelebb érezhetünk magunkhoz, mint akár egyes vérszerinti rokonunkat. Felnézünk rájuk, tiszteljük őket, és bár személyesen nem ismerjük őket, mégis kommunikálhattunk velük valamilyen módon. Hiszen az is kommunikáció -habár egyoldalú-, ha egy író művét elolvassuk, vagy egy színész alakítását megnézzük a filmvásznon.
Annak ellenére, hogy valakivel soha nem találkoztunk személyesen, még szerethetjük, tisztelhetjük, felnézhetünk rá, és halálakor meg is gyászolhatjuk.
Jogunk van hozzá!
Gondoljunk csak bele, hogy Diana halálakor több millió ember gyászolt nem csak Angliában, hanem az egész világon!
· Kisállat halála, eltűnése, elvesztése
Bár az elmúlt években sokat javult a háziállatok és az elvesztésük miatt érzett gyász megítélése, de sajnos a tapasztalat még mindig azt mutatja, hogy a gazdik még mindig rengeteg megjegyzéssel, meg nem értettséggel találkoznak, amikor elveszítik szeretett háziállatukat.
Sokak számára társat, barátot, legjobb énjük ismerőjét jelenti házi kedvencük. Az állatok az egyetlenek, akik feltétel nélkül képesek szeretni gazdájukat. Hogyne gyászolnánk hát meg, amikor ezt a szeretetet elveszítjük az életünkből.
Kisállat eltűnésekor fokozottan terhelt a gyászfolyamat, hiszen a remény folyamatos bizonytalanságban tartja a gazdikat. Egy-egy újabb reménysugárba kapaszkodva nem tud elkezdődni a veszteség valós feldolgozása, emiatt felléphet a komplikált gyász veszélye is.
· Öko-bánat
Az öko-bánat a természeti környezet tapasztalt vagy várható veszteségeire adott gyászreakció. A fajok, ökoszisztémák, valamint jelentőségteljes földek és tájak meglévő vagy várható elvesztéséből fakadhat a környezeti változások miatt. (Cunsolo és Ellis, 2018).
Az éghajlati érzelmek taxonómiája az öko-bánatot a szomorúsággal kapcsolatos öko-érzelmek közé helyezik, amelyek gyakran a kétségbeesés, a félelem, a tehetetlenség, az öngyilkossági gondolatok, valamint a hely- és identitástudat elvesztésével társulnak (Bourque és Cunsolo Willox, 2014).
Az öko-bánat egyre gyakoribb jelenséggé vált a XXI. században. Sokan az ökoszisztéma pusztulásától tartva változtatnak az életvitelükön.
Vannak, akiknél ezek a változások pozitív folyamatokat indítanak el, és nem a félelmükbe belesüppedve, hanem tényleges célzott, hatékony lépésekkel tesznek azért, hogy az öko-lábnyomukat csökkentsék.
Vannak azonban, akik radikális változásokat eszközölnek az életükben. Bunkert építenek, élelmiszer felhalmozásba kezdenek, és az életük központi részévé válik a túlélésért folytatott harc. Sok esetben teljesen tudatosan izolálják magukat a környezetüktől. Nekik így ebben a gyászfolyamatban szinte teljesen egyedül kell megküzdeniük a félelmükkel, dühükkel, fájdalmukkal. Sok esetben az őket körülvevő közeg inkább fokozza a gyászfolyamatban megjelenő érzéseket, mintsem ténylegesen segítené azok feldolgozását.
Természetesen nem tisztem ebben az esetben sem bármilyen mértékű kritikával illetni azokat, akik ilyen formán élik az életüket. Pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezekben az esetekben nagyon sok feldolgozatlan gyászfolyamat bújhat meg, amelyekkel érdemes tudatosan foglalkozni.
· Egyes, gyermekeket érő veszteségek
Hajlamosak vagyunk felnőttként kicsinyíteni a gyermekek érzéseit, legyen szó akár pozitív, akár negatív emóciókról. A gyerekek rendkívül intenzíven képesek megélni ezeket, így gyakran úgy hihetjük, hogy reakcióik erősen túlzóak.
Egy kisgyermek képes keservesen sírni egy – a felnőtt számára – aprónak tűnő veszteségen is, egy eltört kisautón, vagy egy elvesztett plüssmacin. Fontos azonban megértenünk, hogy ezek a reakciók a gyermeki fejlődés alapvető lépései.
Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, ha ilyen veszteség éri a gyermekünket, akkor mi is törjünk ki zokogásban. Azonban a gyermek lekorholása az érzelmei miatt semmi esetre sem javasolt.
Amikor az ügyfeleimet megkérem arra, hogy készítsék el a saját veszteségdiagramjukat – a veszteségdiagram tartalmazza az életünk során felmerült összes veszteséget, ami jelentős változással és érzelmi hatással bírt- akkor minden esetben találunk több olyan veszteséget is, amely gyermekkorban érte őket. Szinte mindenki erős érzelmi megrázkódtatásról számol be, amikor az első szerelem és annak elvesztése kerül szóba. Még sok-sok év elteltével is intenzív érzések bukkanhatnak fel ezen emlékek felidézésekor. Ennek ellenére, amikor saját gyermekünk hasonló veszteséget él át, akkor hajlamosak vagyunk elbagatellizálni azt. Ilyen kijelentéseket teszünk, hogy „Ugyan lesz még másik, hiszen olyan fiatal vagy.” vagy „Ugyan senki nem az első szerelmével éli le az életét.” vagy „Ez csak tini-, gyerekszerelem volt, hol van ez az igazi szerelemhez képest!”. Aztán szinte mindig bevetjük az „Idő majd segít.” szlogent is.
Nagyon fontos megértenünk, hogy az érzelmekkel soha, de soha sem szabad vitatkozni. Egy gyermeknek, fiatalnak éppen úgy joga van a saját érzéseihez anélkül, hogy annak létjogosultságát bárki is megkérdőjelezné. Mindenkinek joga van a gyászhoz, és ahhoz, hogy ne ítéljék el és meg a gyászban felmerült érzései miatt.
Senkinek, így a szülőknek sem feladata megítélni, elbagatellizálni a gyermek veszteségét és gyászát. Legyen szó akár első szerelemről, költözésről, iskolaváltásról, egy barát elvesztéséről, válásról vagy bármely olyan eseményről, amelynek hatására a gyermekben gyászfolyamat indul el.
Fontos, hogy szülőként legyünk megtartó erők a gyermek életében, akinek őszintén és bátran beszélhet az érzéseiről, gondolatairól. Nem mondjuk, hogy „Tudjuk, mit érzel”, mert valójában nem tudjuk, hiszen az ő érzései éppen úgy egyediek, mint egy felnőtté.
Legyünk egy olyan nyitott szív, aki biztonságot nyújt még akkor is, amikor a gyermek iránytűje összezavarodik, a hajója az élet viharában hánykolódik, és a szíve összetörik. Hiszen valószínűleg a mienk is összetört gyerekkorunkban, akár többször is.
Folytatása következik….